Magyar Narancs interjú 2009.01.15,.doc

Az alkoholbetegség nem tart szünnapot"
Nagy Zsolt addiktológiai konzultáns


A budapesti értelmiségi alkoholista karrierje kivételesen happy enddel
végződött. Nagy Zsolt közel húszéves küzdelem után 2001-ben mondott búcsút
az alkoholnak. Azóta szenvedélybetegeket segítő, diplomás addiktológiai
konzultánsként segíti bajba jutott sorstársait.


Magyar Narancs: Hogyan vált alkoholistává?
Nagy Zsolt: Viszonylag későn, 16-17 éves koromban kezdtem inni. Nem
tartozom azok közé, akik gyerekfejjel, véletlenül kóstolták meg az
alkoholt. Átlagos bulizós tinédzser voltam, viszont nagyon hamar függővé
váltam. Első mélypontomat 23 éves koromban értem el, másodéves egyetemista
koromban kezdődő delírium tremensszel kerültem kórházba.
MN: Milyen mennyiséget, és milyen gyakran kellett innia ahhoz, hogy ilyen
hamar leküzdje magát?
NZS: Az alkohol típusa és mennyisége szerintem sokadlagos dolog a
fogyasztás rendszerességéhez és mintázatához képest. Akkoriban én szinte
kizárólag sört ittam. Tévképzet, hogy a sörtől nem lehet függővé válni, én
magam is ettől lettem alkoholista. Másodévben már bukdácsoltam az
egyetemen, először évet halasztottam, majd ki is maradtam.
MN: Semmiféle figyelmeztetést nem kapott, hogy nem lesz ennek jó vége?
NZS: Voltak ugyan barátaim, - ma már tudom, hogy inkább csak ivócimboráim,
- no és az akkori barátnőim is többször szóltak, hogy gázos, amit csinálok,
meg már látszik rajtam a szesz. Ma már tudom, hogy egy alkoholbeteg a
legnépesebb társaságban is végtelenül magányos.
MN: Menet közben sejtette, hogy baj van, vagy csak a delírium ébresztette
minderre rá?
NZS: Olyan ez, mint amikor ráülünk egy csúszdára: nagyon nehéz leszállni
róla. Egyébként nem is éreztem okát, hogy abbahagyjam az ivást. Azután sem,
hogy teljesen lepusztultam. Sőt, az ország akkori mentális állapota éppen
azt sugallta, milyen trendi halálra inni magunkat. A nyolcvanas években
megszokott és divatos volt ez a magatartás, volt ennek egy nagyon komoly
vonzereje, aurája. Olyan példaképeket is választottam magamnak, akik élen
jártak az önpusztításban, Hajnóczy, Jim Morrison, Kerouac. Ugyanakkor
egyáltalán nem volt mi ellen lázadnom, teljesen rendezett családban nőttem
fel. Genetikai hajlamom sem volt a piálásra, tudtommal nagyszülőkig
felmenően senkim sem volt alkoholbeteg, holott legalább egynek azért illett
volna lennie. Az első delíriumomat, és a kórházi kalandomat ötéves
alkoholmentes időszak követte, ezt nevezik szaknyelven szárazságnak. Abban
különbözik a józanságtól, hogy az ember leteszi ugyan a poharat, de nem
következik be személyiségfejlődés, változás, építkezés, felnövés, a beteg
nem dolgozik a józanságán. Velem nagyjából ez történt. Az akkori
pszichiátria azt tudta, hogy gyógyszereket, főként nyugtatókat, altatókat
írt fel az alkoholistáknak, így 1983-tól 2001-ig nyugtatókon és altatókon
éltem. Emellett a kezelőorvosom azt tanácsolta, hogy két évig legyek
teljesen absztinens, és akkor helyre jönnek a dolgok. Én pedig jó
alkoholista módjára mindebből kihallottam, hogy két év és egy nap után újra
ihatok, hiszen meggyógyultam. Ma már – sok egyéb mellett a keserű személyes
tapasztalatból - tudom, hogy ez egy krónikus, progresszív, halálos és
gyógyíthatatlan betegség. Tehát, nem ittam négy évig, a dupláját
teljesítettem" annak a két évnek, amit az orvos kért. Egyenesbe jött az
életem, hiszen az alkoholbetegek nagy többsége jó munkaerőnek számít,
amikor nem iszik. Azt gondoltam, most már igazán nem lehet baj.
MN: És az öt év elteltével ismét lecsúszott egy sör?
NZS: Még csak az sem, hanem egy nagyon enyhe alkoholtartalmú narancsos
üdítőitalt, egy manapság alcopopnak nevezett kotyvalék. Az első nap
megittam egy fél üveggel, a második nap két üveggel, két hét múlva pedig
már újra lent voltam a kocsmában. Ez a betegség természete. A legtöbb
alkoholista ugyanis azzal áltatja magát, hogy egyszer majd normális ivóvá
válik, sokan az elmegyógyintézet, vagy a halál küszöbéig kergetik ezt a
vágyat. Én is ezt tettem, azt hittem, megtanulhatok normálisan, szociálisan
inni. 1988-ban kezdtem újra ezt a kísérletezést, később a gyógyszerekre is
ráittam. 2000 őszéig tartott, amíg rájöttem, hogy belebuktam, nem tudok
normálisan inni. A '90-es évek gyakorlatilag erre ment rá. Ekkor már
gépszíjas alkoholista voltam, ami azt jelenti, hogy akár hónapokig nem
nyúltam a pohárhoz, ellenben ha elkapott a gépszíj", és elkezdtem inni,
akkor napokig nem tudtam abbahagyni. Nyilvánvaló volt, hogy minden főnököm,
és munkatársam tudta, ivásproblémám van. Tipikus alkoholista játszmában
voltam: mindenki tudta, hogy iszom, de úgy tettek, mintha nem tudnák.
Száraz állapotban jó kolléga voltam, sok mindent elnéztek nekem, úgy
tettek, mintha minden oké lenne, én, az érintett pedig azt hittem, hogy
senki nem sejt rólam semmit. Szerencsém volt, soha nem rúgtak ki, de az
előmenetelem például komolyan megsínylette az alkoholizmusomat. Igazából
egy vegetáló, a szenvedélybetegség hullámvasútján utazó alkoholista életet
éltem, egészen 2000-ig.
MN: Mi történt ekkor?
NZS: 1999 tavaszától nagyon eldurvult az alkoholizmusom. Ekkor már
újdonsült apa is voltam, és az alkoholbetegek rettegnek a felelősségtől és
az elköteleződéstől. Közkeletű tévképzet, amit a feleségek
kétségbeesésükben hangoztatni szoktak, hogy majd a közös gyermek születése
után benő a férj feje lágya, és abbahagyja az ivást. Ez pont fordítva
szokott lenni: a komoly alkoholista egy ilyen családi változás után teljes
fokozatra kapcsol. Ekkoriban már sűrűn kerültem a kórházba, pszichiátriára,
vagy az addiktológiára, ahol gyakorlatilag annyit tettek, hogy 2-3 hét
alatt detoxikáltak, kiszárítottak, begyógyszereztek, majd utamra
bocsátottak azzal, hogy ne igyon!" És amikor kijöttem a kórházakból, én
mindig a legkomolyabban megfogadtam, hogy soha többé nem iszom. Vártam a
csodát, valami külső erőben reménykedtem, mindig elhittem, hogy az
orvostudomány egyszer majd képes lesz meggyógyítani. Csakhogy a meglévő jó
szándékon kívül nem tettem semmit, nem változtam, nem dolgoztam a
felépülésemen, márpedig e nélkül nem működik a dolog. 2000 körül
elkezdődött a végjáték, immár több napos vagy hetes mélyrepülésekké álltak
össze az addig elszórt ivászatok, úgynevezett sokideg-gyulladásom lett az
alkohol miatt. Ekkor már be sem tudtam rúgni, mert az utolsó hónapokban a
májam nem tudta lebontani az alkoholt, így leesett az alkoholtoleranciám.
Se az alkohol, se a gyógyszer nem segített, se a kettő együtt, ráadásul
akkoriban rákattantam arra a gyógyszerre, ami éppen az alkoholmegvonást
segítette volna elő. Bezárult a kör, letettem a fegyvert, vagyis feladtam.
A mélypont három hónapig tartott: egy lakótelepi kölcsönlakásban éltem,
alig ettem, kannás bort és vodkát ittam, és életemben immár másodszor
vártam a halált.
MN: Hogyan menekült meg?
NZS: Édesanyám ekkor már egy éve járt az alkoholbetegek hozzátartozóinak
önsegítő csoportjába, az Al-Anonba. Egyszer egy tisztább pillanatomban
kezembe nyomott egy telefonszámot. Elkezdtem hívogatni azt a vidéki
kórházat, ahol a Minnesota-modell (bővebben: A tagadás betegsége, Magyar
Narancs, 2008. szeptember 4.) szerinti alkoholterápiával dolgoznak.
Fenntartások nélkül elfogadtam a segítséget, beismertem, hogy tehetetlen
vagyok. Én addig - noha alapvetően konformista alkatú vagyok - arra voltam
szocializálva, hogy legyen némi kritikus, értelmiségi attitűd" is a
viselkedésemben. Itt, a terápián éltem át először a megadást, és a
ráhagyatkozásnak azt a fokát, hogy ha azt mondták volna, hogy a józanságod
érdekében minden nap kétszer felmosod a folyosót, megtettem volna.
Valószínűleg ez a teljes fizikai, lelki és szellemi összeomlás, a mélypont,
és az ezt követő megadás volt a szerencsém, innen már csak kétfelé vezet az
út: a tepsibe, vagy a felépülés felé.
MN: A rehabilitáció után egyértelművé vált, hogy szenvedélybetegek
segítésével szeretne foglalkozni?
NZS: Közel hat hónapig tartott a terápiám, ezalatt nyilvánvaló vált, hogy
nem akarok visszamenni az utolsó munkahelyemre, a médiába. Egy évig
kizárólag a józanodásommal törődtem, szinte minden nap az Anonim
Alkoholisták gyűlésein voltam.
MN: Hogyan lett segítő, addiktológiai konzultáns?
NZS: Úgy érzem ez a szakma talált meg engem. Az egyik A.A. gyűlésen odajött
hozzám egy barátom, aki korábban segítő volt Szigetváron, és elmondta, hogy
most egy nappali intézményben dolgozik, ahol esetleg nekem is lenne hely,
menjek el, és nézzem meg. Ott ragadtam. Pedig korábban nem voltam az a
kimondott segítő-típus, de úgy látszik, a józanságom egyik ajándéka, hogy
nyitott lettem másokra, hogy nekem ez lett a valódi hivatásom. Másfél évvel
később beiratkoztam a Semmelweis Egyetem addiktológiai konzultáns
képzésére, ahol 2005 júniusában diplomáztam.
MN: Mi a feladata egy addiktológiai konzultánsnak? Mit csinál naponta?
Hogyan épít ki magánpraxist?
NZS: Jelenleg két intézményben tartok csoportokat, az egyik a komlói Leo
Amici Alapítvány bentlakásos drogrehabilitációs otthona Komlón (bővebben:
Én drogozom, mi meggyógyulunk", Magyar Narancs, 2008. szeptember 25.) a
másik egy budapesti hajléktalanszálló. Emellett vannak még az egyéni
konzultációk olyan kliensekkel, akik ma már főleg a www.addiktologus.hu
weboldalon keresztül jutnak el hozzám, vagy a Kossuth rádióban hallanak
hétfő délelőttönként, és utána keresnek meg telefonon. Ehhez jön még az
egyetemi oktatás Budapesten és Pécsen, és korántsem mellékesen mindeközben
vezetek egy szenvedélybetegeket segítő nappali intézményt is a Ferencvárosi
Gondozó Szolgálat keretében.
MN: Meglehetősen újkeletű az addiktológiai konzultáns képzés. Vannak olyan
hiteles tanárok, akik oktatni tudják mindezt?
NZS: A szakon a tanári kar jórészt gyakorló segítőkből, pszichiáterekből,
szociális munkásokból, és kiváló elméleti szakemberekből állt. Ahhoz
képest, hogy mennyire újsütetű, alig tíz éves ez a program, úgy érzem,
színvonalas oktatást kaptam, amit megpróbálok erősíteni is, hiszen immáron
megbízott előadóként vagyok jelen a képzésben.
MN: A hallgatók közül hányan egykori alkoholisták?
NZS: Ez számos ok miatt nem tudható pontosan, nem mindenki tárja fel a
szenvedélybetegségét. Én annak idején például elmondtam az évfolyamnak, de
volt olyan csoporttársam, akiről tudtam, hogy józanodó alkoholista, mégsem
kötötte ezt mások orrára. Ehhez mindenkinek joga van.
MN: A saját élményű addiktológiai konzultáns nem orvos, de nem is egyszerű
felépülő. Hogyan illeszthető be a hivatásos segítő az egészségügyi,
szociális rendszerbe?
NZS: Nem könnyű megtalálni a helyem az ellátórendszerben. Nehéz pontosan
körülírni, hogy mit csinál egy addiktológiai konzultáns a mai szociális
vagy egészségügyi ellátórendszerben. Személyes tapasztalatom, hogy még maga
az orvosi szakma sem tudja igazán, hogy mi a dolga a konzultánsként dolgozó
(felépülő) szenvedélybetegnek, másrészt nagyon kevés olyan magyarországi
egészségügyi intézmény van, ahol tudnak is mit kezdeni velük.
MN: Hány felépülő szenvedélybeteg dolgozik addiktológiai konzultánsként az
országban?
NZS: Személyes becslésem szerint talán két tucat. Akit ismerek közülük, az
többnyire valamilyen terápiás rendszerben dolgozik, például Szigetváron.
Néha vesszőfutásnak tűnik az elhelyezkedésünk, mert úgy tűnik, ez a fajta
szakember egyelőre kissé testidegen a magyar egészségügyi rendszerben.
Kitalálták ugyan a szakemberképzést, de hogy intézményes keretek között
milyen terápiás programokban, vagy segítő helyeken szeretnék használni az
ilyen szakembereket, az jórészt kialakulatlan. A diplomás segítő munkának
az elismertsége, megbecsültsége a mai Magyarországon erkölcsileg és
anyagilag is rendkívül alacsony. Pedig néha emberéleteket mentünk meg a
lassú haláltól, hiszen egy team munkája nyomán valaki átállíthatja a
váltót" a saját életében. A józanodó szenvedélybeteg a közös tapasztalat,
a hasonló élményanyag miatt hitelesebben érthet szót az alkoholistával,
nagy vonzerő és példa is lehet arra nézve, hogy van kiút: ha mi
megcsináltuk, neki is menni fog.
MN: Mik a munkamódszerei?
NZS: Személy szerint célravezetőbbnek tartom a szeretetteljes, ám kemény
szembesítést az elnéző maszatolásnál. Egyéni konzultációban már többnyire
az első ülés alkalmával megmondom a kliensnek, hogy a változást, intenzív
józanságmunkával" csak ő maga érheti el egy nagyon kemény, szívós munkát
és kitartást kívánó személyiségfejlesztő és önismereti program
segítségével, ami az önsegítő közösség keretében zajlik majd. Hosszú az út
a kijózanodás felé, de az első tétova, bizonytalan lépéseket közösen
tesszük meg. A józanságért minden nap tenni kell, mert az alkoholbetegség
nem tart szünnapot. Az egyéni konzultációban, jó esetben 5-8 alkalom alatt
lerakjuk az alapokat, de csakis a betegen múlik, hogy folytatja-e, amit
együtt elkezdtünk. Az itt és most" -ban dolgozunk, mert szerintem nem azon
van a hangsúly, hogy hol és miért estél bele abba a bizonyos gödörbe, hanem
azon, hogyan mászol ki belőle. Sokan jönnek hozzám olyanok, akik valamiféle
csodát várnak. Azt szeretnék, hogy én gyógyítsam meg őket, és lehetőleg
azonnal. Ez a tipikus szenvedélybeteg mentalitás: mindent, most azonnal,
és nekem lehetőleg ne legyen munkám vele". Őket azonban el kell
keserítenem, mert mindig elmondom, hogy én csak a kísérő, az edző tudok
lenni. A meccset ők játsszák majd le.
Beszterczey Judit