Vidéki színpadok egy XIX. századközepi verses naplóban. SYMBOLON - REVISTA DE STIINTE TEATRALE 5:(1). (2004)

   

VIDÉKI SZÍNPADOK EGY XIX. SZÁZADKÖZEPI VERSES NAPLÓBAN «Provincial Theatres in a Poetic Diary from the 19th Century»

         

by Katalin Ágnes Bartha

   

Source: SYMBOLON (SYMBOLON), issue: 1 / 2004, pages: 173­182, on www.ceeol.com.

     

The following ad supports maintaining our C.E.E.O.L. service 

 

 

Access via CEEOL NL Germany

BARTHA KATALIN ÁGNES

VIDÉKI SZÍNPADOK EGY XIX. SZÁZADKÖZEPI VERSES NAPLÓBAN

Provincial Theatres in a Poetic Diary from the 19th Century The recently discovered diary in verses dealing with an itinerary playing company of the 1850s in Transylvania and entitled Theatrical mottos can be found in the manuscript in two volumes Poetry and Else written by the poet and playwright Zeyk János (1786-1860). The study attempts both to reconstruct the playing tour and to analyse the textual representations of the effect on the provincial audience by taking in consideration other theatrical documents of that time.

Zeyk János Szinházi mottók című írása egy vidéki színtársulat vándorútját megörökítő verses napló. Az írás a költő, drámaíró Zeykfalvi Zeyk János (1786-1860) – ma már méltánytalanul elfelejtett szerény munkása az erdélyi irodalomnak – Költészetek ’s egyebek című kétkötetes kéziratos gyűjteményében olvasható. (Kolozsvári Egyetemi Könyvtár Ms. A 347. 188-201.) A kutyfalvi születésű Zeyk János, a nagyenyedi kollégium egykori, fényes jövő elé tekintő diákjának nem mindennapi életművében sajátosan kapcsolódik össze az irodalmiság mint egy életen át kísérő írói gyakorlat, (mely jellegzetesen kifejezője a kor szellemének, mikor minden irodalom-barát kötelességének érezte, hogy tehetségéhez mérten eredeti munkákkal gazdagítsa a honi irodalmat) és a színészet mint életforma. Az életmű sokfele ágazó világából jelen tanulmány a Szinházi mottók-ra figyel. Az 1850-es évek, s általában az önkényuralom évtizedeinek erdélyi vándorszínész-társulat-története még nem teljesen feldolgozott része a magyar színháztörténetnek. A verses naplóban a korszak egyik vándortársulatáról és fellépésének színhelyeiről írott remek forrást ismertük fel, mely sajátosan járul hozzá az 1853-54-es évek vidéki színházi kultúrájáról kialakított eddigi képhez. Idős korára Zeyk János legkisebb, kedvenc fia, a színész Zeyk Elek mellé szegődve vándorszínészként barangolja be Erdély jó néhány városát. Ennek az útnak önéletrajzi dokumentuma a Szinházi mottók. Úgy gondoljuk, hogy az írás mottó elnevezésében Zeyk egyéni megközelítése érhető tetten. Zeyk valószínűleg csak mottószerű jellemzést kívánt adni az egyes városok színházhoz való viszonyulásáról. A fellépések színhelyeiről, a közönségről, az előadásról, a városokban való tartózkodásról számol be a verses visszaemlékezés. Az egyes színhelyek és fellépések történetének felelevenítése valóban nem enged túl részletes és mélyreható betekintést az egyes vidéki városok kulturális életébe. Mottószerű a város néhány jellemző elemének kiemelése, azonban a megfigyelő/résztvevő Zeyk jóval bővebb információval szolgál, mint amit egy mottótól elvárhatunk. A verses napló mint műfaji megnevezés megítélésünk szerint jobban illik a Szinházi mottók-ra. A vidéki színjátszó körutat megörökítő, felező tizenkettesekbe öntött szövegkonstrukció önéletírásként, naplóként való olvasatát a Költészetek ’s egyebek-ben olvasható más szövegek is megerősítik. Kétségtelen, hogy a verses forma valamilyen irodalmi cél jegyében ill. irodalmi értékkel ruházza fel a visszaemlékezést, ám az írásnak mint életelemnek értelmezését, valamint a többi kötetbeli szövegnek is önéletírás jellegét a verses formába öntött szövegek mellett szükségesnek tartott jegyzetek paratextusai igazolják, melyek egyértelművé teszik a szöveg által felkínált olvasási módot. A jegyzetek a szövegek megszületésének alkalmát, körülményeit dokumentálják ill. magyarázzák. Nyilván a Szinházi mottók, mint minden más nem hagyományosan korlátozó értelemben használt önéletírás is, magába hordozza a műfajnak nemcsak referenciális, hanem fikcionális-figuratív sajátosságait, de vitathatatlanul az énszerkezet forrásszövegeként olvasandó. A verses szöveg természetéből kifolyólag alkalmas arra, hogy a referenciára – a vidéki színházi tapasztalatra – vonatkozó többirányú kérdezésmód metszéspontjaként funkcionáljon. Az értelmezés a referenciális és fikciós közlésformák elhatárolását úgy kísérli meg, hogy egyéb színháztörténeti dokumentumként kezelt forrásokkal hozza relációba a verses naplót, s ennek mentén a vándorút színháztörténeti rekonstrukcióját is megkísérli. Ilyen alapon igyekszik a Szinházi mottók-ban realizálódó teatralitás egyik aspektusát, a vidéki színházakban a konkretizálatlan előadások által kiváltott, a közönségre tett hatást vizsgálni. A közönségre tett hatás szövegbeli reprezentációinak megragadása a vidéki színjátszói stílusról, valamint a színházi tapasztalataikat tekintve különféle típusú közönségről is vall, valamint arról, hogy ez az irodalmi szövegnek is tekinthető életrajzi ihletésű mű hogyan írja újra a lokális színházi kultúrát, s milyen mintát kínál a szövegbeli regionális színházi élet értelmezéséhez.

A vándorút állomásai A Szinházi mottók tizenegy olyan színházi helyiséggel rendelkező erdélyi várost elevenít meg, melyben az adott színjátszó társulat megfordult. Érdekes módon a Színházi mottók sem a színészek nevét, de még a társulat igazgatójának nevét sem említi meg. Jellegzetes zeyki perspektívának tekinthetjük ezt, mely nem a színészeknek kíván emléket állítani, számára inkább a vidéki színházi kultúra egyéb aspektusa fontos. Az egyik színész nevét azonban a kötet egy másik helye beazonosíthatóvá teszi, mégpedig az író fiának, Zeyk Eleknek nevét,1 akinek pályafutását nem őrzik színházi lexikonok, 2 ennek ellenére a korszak aktív, szép termetű szerelmes színészeként az erdélyi színjátszás forradalom utáni színésznemzedékében társadalmi hovatartozását illetően is, egy fölbirtokos irodalombarát fiaként, sajátos színt képviselt. A repertoár tekintetében Zeyk János pusztán annyit árul el, hogy vígjátékot, drámát és zenével kísért darabot, feltehetőleg énekes játékot is adtak az egyes helyeken. A vándorút valós megtörténte a kolozsvári Hetilap vidéki levelezőinek tudósításaiból, illetve egyéb színháztörténeti forrásból ellenőrizhető. A Kolozsvár kiindulóponttal a Zeyk János által bejárt és megörökített vándorút a következő: Torda, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, Fogaras, Ebesfalva, Déva, Szászváros, Nagyenyed és Marosújvár állomásokat érinti, valamint Zilahot is. A Szinházi mottók minden valószínűség szerint az 1853-as év elejétől 1854 júliusáig felölelő periódust örökíti meg. A Költészetek ’s egyebek-ben más cím alatt olvasható a társulat útjának folytatása Torda és Zilah érintésével.3 A verses napló említette Kolozsvár – Torda – Marosvásárhely – Székelyudvarhely helyszíneken fellépő társulatot nem sikerült minden kétséget kizáróan beazonosítani. A többi színhelyen a Posonyi Alajos igazgatása alatti társulat szerepelt, melynek vándorútja nagyrészt végigkísérhető a Hetilap 185354-es hasábjain is. Nyilván más szempontokat tartott szem előtt Zeyk a Szinházi mottók megírásakor, s mást az egyes vidéki tudósítók. A kétféle szövegtípus beszédmódja érdekesen egészíti ki egymást, s egyaránt információs értékű a korabeli vidéki színjátszásra nézve. Kolozsvár színházi életének mottószerű versbe öntése Zeyk János bármely társulaton kívüli egyéni tapasztalatából is születhetett. 4 A tordai 1853 körüli fellépéssorozatról nem találtunk ezidáig más dokumentumot úgy, ahogy a marosvásárhelyi 1853-as színi évadról sincs semmilyen forrásunk. (Szentimrei 1957:59,63) Ha hihetünk Zeyk János verses naplójának, Vásárhely színi életének eddig ismeretlen dokumentumaként hasznosítható az ez évre tehető marosvásárhelyi élménybeszámoló. A székelyudvarhelyi 1853. júniusi tudósítás Dézsi Zsigmond színigazgató társulatának fellépéséről számol be (Hetilap 1853.jún.11.26.sz. és 1853.jún.18.28.sz.), de nincs kizárva, hogy a Posonyi-féle társulat is megfordulhatott Udvarhelyen ekkoriban.5 A kézdivásárhelyi fellépéseket – a Zeyk műve mellett – Árvay József főlevéltáros által felfedezett Kézdivásárhely városi tanácsa iktató jegyzőkönyvéhez készített betűrendes tárgymutató is bizonyítja. A mutató a színészet címszónál említi a 780. és 847/1853.sz. beadványokat, melyek szerint Posonyi Lajos igazgató 1853. június 20-án „26 játékért 26 huszast, Libis Ignác elefántmutogató 3 előadásért 3 huszast fizet” be a város pénztárába. Július 6-án Posonyi két újabb előadásért befizetett 40 krt, Libis Ignác 1 krt. (Salamon 1970. 175, 217)6 1

L. Zeyk Elek: Magam mint színész című versének jegyzetét: „Fiatalkoromban, mint műkedvelő, Főbbrangúak köztt, még állék a’ nemzeti szinpadon, most elvitázhatlan szini hajlamu, magasan kitüntetett legkisebb fiam – Elekem iránti elszakadhatatlan forró atyai indulat varázsolt föl újra, a’ különben is mindig pártolt, eredeti új darabjaimmal is ellátott színpadra.” (I. köt.233.) 2 Zeyk Elek nevét a Schöpflin szerkesztette színházi lexikon (1929-31.), a Székely György által szerkesztett (1990)- valamint az Enyedi Sándor szerkesztette színházi lexikon (1999) sem említi. 3 Tordán 1854 augusztusában, Zilahon 1853. november – 1854 februárjáig tartózkodott a Posonyi-féle társulat. (Vö. Hetilap 1854. aug. 23. 67. sz. és 1855.jan. 31. 9. sz.) 4 “Kolozsváron kezdjük: volt, van, rendetlenség; De nincs ma a' régi lármás fejetlenség. A' páholyok méltó becset érdemelnek. Bár néha szerelmes kalanddal is telnek. A' földszin-parterre - sok ész 's ízléssel tele, De némelyet elragad túlzott dagály szele. Karzat - galeria - nem lármáz oly sokat, Eddig e' verte a' lármahangokat.” 5 Azt a lehetőséget is fel kell vessük, hogy Zeyk János és fia nem ragaszkodott szigorú következetességgel egyetlen társulathoz, jelesen a Posonyiéhoz. Talán Udvarhelyen a Dézsi-féle vándortársulat szolgálatában álltak, s csak ezután csatlakoztak Posonyihoz, akinek társulatánál több ideig maradtak. 6 Salmon Sándor feltevése, hogy a Posonyi igazgatósága alatti társulat fellépései után Sepsiszentgyörgyre is ellátogatott, Zeyk János hitelesnek tartott vidéki színházi verses beszámolóját kontroll-forrásként tekintve, úgy véljük, bizonyosan elvethető. Posonyi társulata nem ment be Szentgyörgyre, Zeyk feljegyezte volna. E tájban

A júliusi fogarasi fellépések színvonalát Molnár György és ifj. Lendvai színészek emelték a társulathoz való csatlakozásukkal (Hetilap 1853.júl. 23. 38. sz. és 1853. szept. 14. 53. sz.). A vegyes ajkú fogarasi közönség Zeyk szerint csak úgy tódult a színházba. A Posonyi társaságának ebesfalvi fellépéseit Zeyk szerint a szűkmarkú örményvároska nem méltányolta, a szép és csinos színház soha nem telt meg. Habár pompásan működött a társulat, és a színházbarátok, műkedvelők általában jártak színházba, a társulat csak költségpótlást bírt összeszedni. A Hetilap erzsébetvárosi levelezője azt írja ellenben, hogy az előadásokat részvéttel látogatják és fájlalják, hogy a társaság nemsokára Dévára távozik téli szállásra. Megemlíti a „kitűnőbb tagokat: Molnár, Dézsi, Eránosz, Posonyiné s Tóthné; Zeyk mint kezdő még sokra viheti.” (Hetilap1853.okt.19.63.sz.) A dévai fellépéssorozat emlékét a Hetilap mellett Molnár György emlékirata is feleleveníti. Hazafias drámák, valamint Az Ősanya, Vétek súlya c. darabok mellett Molnár György legelső Hamlet alakítását is láthatta a dévai közönség. Molnár emlékében az öthónapos dévai tartózkodás fényes történetként maradt meg, Zeyk pedig a hosszú telet és ottrekedésük következtében az eladósodás következményeit említi meg.7 Posonyi társasága Déváról Szászvárosra utazik. Zeyk szívesen emlékezik a szászvárosi közönség soraiban felbukkanó jó barátokra. A Hetilap levelezője a társulat márciusi fellépéseit elmarasztalja. Az Albisi színészházaspár mellett Molnár György és ifj. Lendvai ígéretes tehetségeket említi, Zeyk Eleknek pedig szavalatán való javítást ajánl figyelmébe. (Hetilap1854.máj.20.40.sz.) A nagyenyedi május-júniusi fellépések megörökítésekor a volt enyedi diák Zeyk János számára a romban álló főiskola képe ugyanolyan fontos, mint a színészek szíves fogadtatása. A Hetilap elítélően nyilatkozik ifj. Lendvai komolytalanságáról, a tudósító Zeyk Eleket is megemlíti. (Hetilap 1854. jún.3. 44.sz.) A társaság Nagyenyedről Marosújvárra rándul át. 8 A zsúfolt kis színház leírása a helyi műkedvelőkkel való közös fellépés képével zárul. A vidéki közönség viselkedésének szövegbeli reprezentációi A Tordáról írott sorokban a tipikusan vidékien viselkedő színházi közönség viselkedését eleveníti fel: A' tapsos Tordáról - mit mondjunk - nem sok van Megjelennek hűven a' hosszu szinházban Elől, illedelem. Öröklárma hátul. Fizetett helyet tart örökös sajátul. A' sok csőcseléknép ott tombol rakáson; Hever, szökdel, mászkál, padokon, egymáson; Minden semmi szóra - bohózatra tapsol; Főként ha szinpadon vagy egy szinész hapsol Szarkaként csevegnek; mindig kiabálók, A' lecsüggő haju leányok-szolgálók. A' műveltebb, elől, pisszeget hiába; Nem érti, nem hallgat, hátúl a' sok kába. Nem hallhatni játszót. S ez az injuria. Hátúl lármásabban foly a' comoedia. A megfigyelő Zeyk Torda közönégét tapsosnak nevezi, minden bizonnyal találóan. Megjegyzése azonban nem jelent feltétlenül pozítiv értékelést. A XIX. század második felében Kolozsvár színpadán s a vidéki színpadokon egyaránt szokásban volt jelenetek után és nyílt jelenéseket is megtapsolni. Amikor a színész egy hatásos jelenetben a közönség felé fordult, egyetlen mondat vagy akár szó is azonnali tapsot válthatott ki. A jelenet közepén való tapsolás, pontosabban a jelenetfolyamba való beletapsolás szokása elfogadott volt: a közönségnek az előadással szemben való viszonyát hivatott kifejezni hangos tetszésnyilvánítás formájában. Pest, Kolozsvár és a vidék színházaiban is a század utolsó évtizedeiben a nyílt jelenetek megszakítása a közönség által fokozatosan már nem kezdett természetes gesztusnak számítani. A nyugati fővárosok színpadain, Párizsban és Londonban is, ez a fajta megnyilvánulás ekkoriban már nem volt szokásban, de vidéken még dívott ott is. Műveletlen, nem értő viselkedésnek kezdték tekinteni. A művelt közönség már nem szakította félbe a színészt a jelenet közepén, hanem kivárta a végét, és akkor tapsolt, nem azonnal (1853. augusztusában) Sepsiszentgyörgyön egy más vándortársulat, a Dézsi Kádár Zsigmond igazgatósága alatti társaság vendégszerepelt. Ezt megelőzően Székelyudvarhelyen játszott a Dézsi társulata. (vö. Hetilap. 1853.jún.11.26.sz. és a 1853. jún.18.28.sz. ) 7 Molnár György az apollói kinézetű Zeyk Elek mellett annak apjáról is megemlékszik (Molnár 1881. 136.). 8 Az utazás híréről a Hetilap1854.jún.21.49.sz. tudósít, a társaság Marosújváron tervezett előadás számának megnöveléséről a Hetilap 1854.júl.5.333.sz. ad hírt.

juttatta kifejezésre, ha az előadóművész hatással volt rá (Senett 1998: 224.). A tordai publikum a század közepén nem tért el viselkedését illetően egyéb vidéki közönség ekkoriban megnyilvánuló viselkedésétől. Amint Zeyk is megjegyzi „minden semmi szóra – bohózatra tapsol.” Ez a közönség előzetes színházi tapasztalatait ill. műveltségi szintjét tekintve heterogén közönség. E publikum mintegy műveltségszempontú színházi topográfiáját is megadja a szövegbeli ülésrend leírása. A vidéki kisvárosban az elöl ülők a művelt, illedelmes, a hátul ülők pedig a lármás, műveletlen részét képviselik a közönségnek. Zeyk János a vidéki kisebb helyek színházi viselkedésének jeleit nem csak a hangoskodó közönségben, hanem az előadást nem értő nézők klasszikusan ellentétes reagálásában is láttatja. A tordai közönség soraiban feltűnik a műveltebbek mellett a szolgák serege és sok apró gyermek is kutyakísérettel: Ferde szokása az a' kisebb helyeknek, Rut symptomája a művletleneknek: Hogy a' hol kellene sírni; hahotálnak; 'S hol nevetni kéne; mint faszobrok állnak; A' sok apró gyermek - ebestől - kutyástól; A' háziasszonyok - gazdástól - szolgástól; Beűlik a helyet; zugnak, virnyákolnak, Visítnak, tapsolnak, 's az ebek csaholnak. A zeyki megoldás önként adódik: maradjanak el a színházból az oda nem valók, mindazok, akik a rendnek, csendnek nem tudnak eleget tenni, valamint értő reakciót nem képesek produkálni: Szinház annak való, ki a művet érti. A'sok lyurkó, a' jó rendet s csendet sérti: Bár a' rend' s fenyiték, fönnről, valódiba Szállna le is; 's jönne mindenütt módiba! Menjen a' szinházba, a' ki odavaló. Rekedjenki onnan, lármás, buta, csaló. Nyilván a vidéki közönségtől ekkoriban talán túlzás volt elvárni, hogy a nagyvárosi jelenségként számon tartott újfajta csenddel tüntessék ki a játszókat, főként, ha maguk a színészek is kiestek közben szerepükből.9 A fegyelmezett közönség azonban joggal volt elvárható. Előadás közben beszélgetni és megjegyzéseket tenni ízléstelenégnek, otrombaságnak számított egy nagyvárosban, de nem úgy vidéken. A csendes közönség elfogadott s elvárt normájához még nem nőtt fel a színházi élményekhez csak hébe-hóba jutó vidéki publikum. S hogy ez volt az elvárás, azt pontosan e normának az áthágását feljegyző dokumentumok bizonyítják. Nyilván a szokatlan, a kivételes viselkedés nyomát őrzi meg a Szinházi mottók is, hisz arra vonatkozóan hallgat, aminek ismeretével a potenciális címzettek, a színházba járó közönség már amúgyis rendelkezett. A tetszésnyilvánítás egy másik nemében a marosvásárhelyi közönség emelkedett ki, s nem véletlenül nevezte Zeyk koszorús Vásárhelynek a várost és közönségét. Koszorút ajándékozó kedvén kívül a marosvásárhelyi közönség „álszínnek”, a nem igazi értéknek hódoló hajlamát is megverseli: Több város kissé, mint Torda; több a népe; Kolozsvár-főváros - mellé egykor lépe. Járja a' szinházat, mig az erszény birja. Ha a' zseb 's ház ürűl; a' marsehútát írja Itt is néha ferde jelenetek Miatt silányulnak a' szép élvezetek. De egyben Vásárhely kitünteti magát: Hányja a' szinpadra koszorúhalmazát. Egykor tízet és még többet is vetének, Egy szépecske, buja, gyenge szinésznének. Lám ilyen a világ! Szolgál az érdeknek, Nem a' szűz erénynek 's magas érdemeknek. Aljas álszin viv ki többször diadalmat. Az érdek, nem érdem nyeri a' jutalmat. Így volt, van, lesz: földön mindent érdek intéz. 9

Egy ilyen esetet említ meg a Hetilap nagyenyedi tudósítója a Pozsonyi Alajos igazgatása alatti társulat egyik előadása kapcsán: „Május 14-kén. Ne nyulj a királynéhoz. Ebben kis szerencsétlensége volt Lendvaynak. Szavallata közben fél bajussza leesett, de ő egész zavartalanul kezébe fogá a félbajuszt s siró hangon mondá don Gásápárnak: „látja ön, ijedtemben a bajuszom is leesett.” Zeyk [Elek], máskor a közönséggel ugy hisszük nem fog versenyt nevetni Lendvay bohóczkodásain; komoly szerepéhez nem nagyon illett.” (Hetilap 1854. jún.3. 44. sz.)

A' vak nép, nem dolgot, többnyire személyt néz. Üdvözlik az álfényt; mig, oh, haj, szegénynek; Ritkán van becse az igazi erénynek! A vidéki színház vonzása és választása Helyszűke miatt a Szinházi mottók, a lokális színházi kultúrák sajátos jelenségeit megvilágító számos izgalmas problémát felvető szövegvizsgálata helyett, csak két vidéki város színházi életének egy-egy jellemző elemét emelném ki, s ennek rövid kontextualizációját kísérlem meg. Az erdélyi vidéki színjátszás történetének egyik jellemzőjeként említhető a magyar színházi előadások vegyes ajkú közönség előtti produkciója. Az ilyen előadásnak hallgatólagosan vagy nyíltan is számolnia kellett a nyelvet nem értő közönséggel, s a produkció nyelvi megértése feletti szegmensek bevonásával voltak képesek a nézők eme rétegére is hatni. (De volt arra is példa, hogy magyar nyelvű társulat román nyelven is játszott.) Általában énekes játékot, operát vittek magukkal az idegen ajkú közönséggel számoló vidékre a vándortársulatok. Érdekesnek tartjuk ilyen szempontból a Zeyk János fogarasi élményét megörökítő részt: Lássuk már Fogarast - egykor magyar várost; Hajdan fagarast; de ma csak krajcárost. Népe, már ma' csaknem oláh, szász és zsidó. Közttük a' németség már ma tónt adó. Ha történetből bár vagy egyet nem szólna: Nem is tudná senki, hogy itt magyar volna. Szegény Kisfaludy! Bizony a magyar szó, Itt is oly ritka már, mint a fejérholló! A magyar sem akar magyarul beszélni. Hjában! Úgy kell, hogyha velök akar élni. Középben, a vár, az ősmagyarok' lakja' Osztályait már ma katonaság lakja. Ez adja meg e' kis városnak fö díszét; Vár, táncz és sétattér, kis időtöltését. A szinház, tág, csinos; zene is türhető. A közönség, a' ton, a' rend szenvedhető. De szép arczat bizony - még a nőnemben is, Alig láthat ám ott, a' hajhász szemkriz is. E heterogén' nyelv - nép - az ember bámul Ért, nem ért magyarul - a szinházba tódul. Hűven eljár; 's némely csak a száját tátja; De a' szinészetnek mindig barátja. Itt még a' magyarkor remanintiája' Nyomán; nem rosszul foly szinészet pályája. A színház feladatát és funkcióját vizsgáló korabeli gyakorlati és teoretikus szövegkorpuszok mellett Zeyk is a színházat a nemzeti nyelv fenntartásának és hirdetőjének, hathatós eszközének tekintő szemléletet vallotta,10 és a „heterogén” nyelvű környezet színházszeretetére csodálkozik rá. A vidéki színjátszás, s ezen belül a vándortársulatok tevékenysége mindig is specifikus megítélés alá esett. Másképpen beszélt róla a kritika, a szakma, és másképpen jelent meg a szorosan a vidéki színpadok köréből kinövő színházi szövegekben, jelesen a színház nemzeti és kulturális feladatait hangsúlyozó népszerűsítő szórólapokon, egyleveles emlényekben, 11 melyek szintén a színház reprezentációját szolgálták. A szakma köreiben egyfajta megértő, mentegetőző beszédmód jött szokásba, a pénztelenség és nélkülözések rovására írva fel a szakmai hiányokat. De emellett párhuzamosan élt a vidéki színjátszók produkcióit, illetőleg életmódját keményen elítélő, ostorozó beszédmód is. A szászvárosi vendégjáték-sorozat jó emlékét így önti versormába Zeyk János: Nem igy fogada ám , a' névre Szászváros; 10

„ok a’nemzet”, nyelv és kornak / Díszt adni: ez az elve a’ jó Direktornak’- fogalmazza Zeyk a Szinházi mottók egyik helyén. 11 Hadd említsem meg egy ilyen kisebb nyomtatvány egyik legnépszerűbb szövegét, melyet a társaság elköszöntekor, ill. újévkor a színlapkihordó vagy súgó a közönségnek kínál vagy házról házra járva fizetéskiegészítésként szétosztogat: „Hon s művészet e kebelnek mindene / Ez melyért élnem s halnom kellene / Pártfogóim! Nyújtsatok hát pályabért / Hogy élhessek általatok a honért. Hálás tisztelettel a színlaposztó ” Az egyleveles emlényekről bővebben olvasható a következő helyeken: Hankiss-Berczeli 1961. 385-418. ill Bartha 2002.144 -148.

De magyarérzelmű, szép tonusú város. Nagy, szép, csinos szinház, nem rossz zenészettel, Renddel; 's mindig tele szép gyülekezettel. Rokonok, barátok, itt sokan valának; 'S mint Kézdivásárhelytt, szívesen látának. Barcsayk12, Kendefik, Bethlen, Brúz, Bányai, Csonka, Kárdas, Pap - s' hű emlék tárgyai! Öt hét jól fizete; 's mulatni lehete Tovább is. - Betses e' hely emlékezete! A Kenyérvizy álnév alatt tudósító szászvárosi Brúz Lajos, ügyvéd és hírlapíró a vidéki színészet helyzetét elemző írása kevés illúziót fűz a vidéki színjátszáshoz. Így kezdi 1854. november 4-én Szászvároson keltezett írását: „A forradalom utáni évek sok időtöltést adának a vidéki publicumnak; két év óta volt itt sugár termetű medvét táncoltató talián társulat; barmot futtató Vorsteller; theatrum, melyen a hősök s búslakodó Dejaneirák fabábok voltak; optika; panorama; diorama; kosmorana, hogy szemedvilága is elveszett; viaszképtár; sípládás-compánia; majomsereg; kutyapecérkedők; komédiások; oraculum hasbeszéllőjóslók; kuckinszlock-, gymnasticus-, prestomatsch- és színészek! Nem azért említem a színészeket itt utoljára a pénzcsalók után, mintha nekem sem volnának koszorúim a költő és színész számára, mert a költő a „teremtésben isten testvére”; szét néz látnoki lélekkel az emberi történetek s történelem felett, minden eseményben istent lát, ki magát művében kinyilatkoztatja, és a színész a szentelt oltártűz eleibe viszi a teremtett képeket s életet fuval beléjök; dicső az egyik, de jeles a másik is. Mégis elszomorodik bennünk a lélek, midőn látjuk, hogy a vidéki vándor színészet mennyire szenved, szunnyad, korcsul, aljasul; oka az igazgatókban és a tagokban is – de még a közönségben is.” (Hetilap 1854.nov.15.91.sz.) Nem azért idéztem e hosszabb részt, hogy a vidéki színészet helyzetét illetően felkavaró perspektívát nyújtsak. Zeyk, mint a vidéki színjátszás és az egyik utazó társulat világának részese, tisztában volt ennek rendezetlenségeivel. A Szinházi mottók nem csak a vidéki közönség viselkedését szemléli kritikusan, hanem a társulat egyes színészeinek képességeiről és erkölcsi tartásáról is véleményt alkot. Ám a városok szerint strukturált Szinházi mottók mégis egy pezsgő, és a XIX. századközépi vidéki társasági élet egyik alakulóban levő mozgó központját, mint fontos és színházi-, emberi tapasztalatra nevelő kulturális jelenséget örökít meg.

KÖNYVÉSZET BARTHA KATALIN ÁGNES (2002): Zebkönyv és színlap. In: Egyed Emese szerk.: Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában.129-159. Scientia Kiadó, Kolozsvár. ENYEDI SÁNDOR (szerk.) (1999): Rivalda nélkül. A határon túli magyar színjátszás kislexikona. Budapest, Teleki László Alapítvány. HANKISS ELEMÉR–BERCZELI A. KÁROLYNÉ (1961): A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája. XVIII.–XIX. század. Budapest, Országos Széchenyi Könyvtár. MOLNÁR GYÖRGY (1881): Világostól Világosig. Emlékeimből. II. Könyv, Arad, ny. Ungerleider Albertnél. SALAMON SÁNDOR (1970): Színjátszás Sepsiszentgyörgyön a 19. században. In: Aluta. Sepsiszentgyörgyi Múzeum. különlenyomat, Sepsiszentgyörgy. 163-218. SCHÖPFLIN ALADÁR (1929-31): Színházművészeti lexikon. A színjátszás és drámairodalom enciklopédiája. I–IV. Budapest, Kiadja Az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet. SENETT RICHARD (1998): A közéleti ember bukása. Ford. Boross Anna, Budapest, Helikon Kiadó. SZÉKELY GYÖRGY (főszerk.) (1994): Magyar színházművészeti lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó. SZENTIMREI JENŐ (1957): Harc az állandó színházért Marosvásárhelyen. 1780-1945. Tanulmány. Marosvásárhely, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó. ZEYK JÁNOS, Zeykfalvi id. (é.n.): Szinházi mottók In: Költészetek ’s egyebek. I. köt. Kolozsvár, Egyetemi Könyvtár Ms.A347.

12

Jelesen, a' nemeskeblű Gergely