FARKAS ATILLA Egzisztencializmus es tranzakcioanalizis

ALAPSZAKOS SZAKDOLGOZAT

Farkas Atilla szabad bölcsészet alapszak filozófia szakirány

2012

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM Bölcsészettudományi Kar

ALAPSZAKOS SZAKDOLGOZAT Az egzisztencializmus és a tranzakcióanalízis Döntés és felelősség Jean-Paul Sartre egzisztencializmusában, valamint Eric Berne sorskönyv-analízisében

Témavezető:

Készítette:

Ullmann Tamás

Farkas Atilla

habilitált egyetemi docens

szabad bölcsészet alapszak filozófia szakirány

2012 2

Tartalom Bevezetés ............................................................................................................................... 4 Jean-Paul Sartre élete sorskönyvi szempontból ................................................................ 5 Sartre és irodalma .............................................................................................................. 7 A MÁSIKHOZ FŰZŐ KONKRÉT VISZONYOK......................................................................... 11 BAUDELAIRE és FLAUBERT: közelítés a sorskönyvhöz .................................................... 19 Eric Berne és sorskönyvei ............................................................................................... 24 Szülő, Felnőtt, Gyermek .................................................................................................. 27 Játszmák és sorskönyvek ................................................................................................. 34 Sartre és Berne: kísérlet a szintézisre .............................................................................. 40 Irodalomjegyzék: ............................................................................................................. 43

3

Bevezetés … [L]egalább van egy lény, akinél az exisztencia megelőzi az esszenciát, egy lény, aki van, mielőtt bármily fogalom definiálhatná létezését, és hogy ez a lény az ember.1 Minden ember sorsát az határozza meg, hogy mi megy végbe a fejében akkor, amikor külső eseményekkel konfrontálódik. Mindenki maga tervezi a saját életét. A szabadság adja meg a hatalmat ahhoz, hogy véghezvigyük terveinket, és a hatalom adja meg a szabadságot ahhoz, hogy kölcsönhatásba lépjünk mások életterveivel.2 Dolgozatomban be szeretném mutatni Jean-Paul Sartre egzisztencialista eszméinek és Eric Berne sorskönyv-analízisének kapcsolatát, egymásra hatását, egymásból következését. Kiindulópontul azt a már közhelynek számító egzisztencialista kijelentést választottam, miszerint az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Ezen a gondolaton elindulva, messzemenő kijelentéseket tehetünk az emberre vonatkozólag. Ha minden ember radikálisan szabad, vagyis szabadságra ítéltetett, akkor nem beszélhetünk értelmesen eleve elrendelésről, vagy bármilyen felsőbb akaratról, amely irányítja az életünket, vagy megszabja a sorsunkat. Sartre gondolataiból következik,3 hogy az ember önmaga sorsát írja, ő maga teremt magának esszenciát, lényeget, magának választ célt és a Berne-i sorskönyv-analízis arról tanúskodik, hogy egyben a célhoz vezető utat is.4 Ennek a választásnak a legfontosabb eleme a döntés. Egyedül a legkezdetibb döntéseinkben látszik valamiféle szabad akarat, hiszen az első döntésünk még meghatározatlan. Itt gyökeredzik a radikális szabadság, amikor még ténylegesen semmilyen külső, vagy belső körülmény nem befolyásolja azt, hogyan döntünk. Ezek a kezdeti döntések már meghatározzák a későbbieket, így egy idő után már maga a döntési mechanizmus is determinált lesz, méghozzá az individuum által önmagának determinált.

1

SARTRE 1991 14. p. BERNE 1997 47. p. 3 SARTRE 2006 4 BERNE 1997 2

4

Ha a döntés az, ami meghatározza az embert magát, a felelősség kérdése rendkívül fontossá válik. Amennyiben teljes mértékben a saját döntéseink határoznak meg, akkor minden felelősség az egyén vállát terheli. Így a radikális szabadság radikális felelősséget jelent. Ám ez a felelősség nem fojtogató teher, hanem felszabadulás. Felszabadulás, mert nem külső körülményekre, tőlünk távol álló entitásokra hivatkozva éljük az életünket, hanem önmagunkban meglelve a forrását bajainknak, mi magunk válunk azzá, aki ezeket megoldhatja.5 Ezen a ponton ér össze véleményem szerint a két szerző munkássága, ugyanis Berne ebből a gondolatból kiindulva fekteti le a tranzakcióanalízis alapjait. Az ember öt éves

koráig

eldönti

a

teljes

életének

menetét.

Ám

ezek

a

döntések

nem

megváltoztathatatlanok, nem örökre szólnak. A döntés felismerésével, és hibásságának elismerésével képesek leszünk megváltoztatni azt, így akár radikális változást hozni az életünkre nézve. Sartre filozófiai megalapozását teszi meg az elméletnek, Berne pedig gyakorlati útmutatást végez a feltárt problémák megoldására. Dolgozatomban főként Jean-Paul Sartre LÉT

ÉS A SEMMI

6

című művére, valamint Eric Berne SORSKÖNYV7 című írására

támaszkodom. Mindkét szerző életében a legnagyobb jelentőséggel bíró írások ezek, és ezekben a kötetekben összpontosulnak életművük legfontosabb elemei. Terjedelemre is ezek a leghosszabbak valamint mindegyikben megjelenik korábbi írásaik alapgondolata, vagy azok továbbgondolt változatai. Szintézist teremtenek a szerzők korábbi írásaiból, átfoglaló és teljes képet adnak a szerzők gondolkodásáról, eszméiről.

Jean-Paul Sartre élete sorskönyvi szempontból Véleményem szerint fontos végigtekinteni Sartre életútján, ha pusztán érintőlegesen is, hogy világossá váljon milyen úton jutott el elméletének megalkotásáig. Az életrajz kiemelt elemei közvetlenül hozzájárultak a LÉT ÉS A SEMMI gondolatainak létrehozásához.

5

SARTRE 1991 SARTRE 2006 7 BERNE 1997 6

5

Ezen kívül alátámasztásul is szolgál a későbbiekre nézve, hogy milyen módon valósul meg saját életében az a gondolkodásmód, amelyről beszámol. Életéről számtalan forrásból értesülhetünk, ám a leggazdagabb alapanyagot önéletrajzi írása biztosítja számunkra. Ebben két hosszabb fejezetben számol be élményeiről felnövekedésével kapcsolatban. Hosszan részletezi fiatalkori éveit az OLVASÁS fejezetben, majd az ÍRÁSban irodalmi és közéleti munkásságát részletezi.8 Szintézist próbál teremteni életében, egy olyan folyamatot bemutatni, melyben a döntések és a külső hatások egységet alkotván vezetnek el a könyv megírásának pillanatáig. Sartre önmagára vonatkozólag is megemlít A SZAVAKban olyan döntéseket, melyek közvetlen hatással voltak későbbi életére. Hosszan ír gyerekkoráról, feltárva számos olyan eseményt, amely radikálisan befolyásolta döntéseiben. Apja korai halála például az ő számára egyet jelentett a felettes én hiányával. Anyjáért nem kellett küzdenie, ő mindenestől az övé volt, nagyapja pedig, az apa helyére lépő személy, őszinte rajongással viseltetett iránta.9 Mivel a vallás nagy szerepet töltött be a család életében, Sartre sem tudta megkerülni annak hatását. Vallásban nevelkedett, feltétel nélkül elfogadta a nagyapja oktatta tanokat. Ezekről később úgy ír, hogy iszonyatos munkáját igényelte, hogy Isten képét lerombolja magában, de hasznos harc volt ez, megérte a küzdelmet a tisztánlátás érdekében.10 Itt látszik egy olyan pont, ahol egy fiatalkori döntés, miszerint elfogadja a hittant, hisz Istenben, olyan erősen beágyazódott életébe, hogy tíz év munkája volt szükséges hozzá hogy feloldja magát ez alól a magára vont kötelék alól. Vagyis a fiatalkori döntések bármely mélyen gyökerezzenek is, feloldhatók megfelelő energia-befektetéssel és belátással. Különbözésre való ellenállhatatlan vágya már egészen fiatal korában megjelent. Leír egy történetet, melyben egy nő egy tesztet töltet ki vele, melyet úgy ír meg, hogy abba a szerinte leghelyesebb és legkiemelkedőbb válaszokat írja bele.11 Már iskolás kora előtt olvas olyan szerzőket, akiket még érteni sem ért, de megállás nélkül falja a könyveket,

8

SARTRE 1982b SARTRE 1982b 10 SARTRE 1991 11 SARTRE 1982 9

6

mint az örök tudás hordozóit, egyfajta szentséget. Folyamatosan a nagyobb tudás felé sarkallja magát, választja azt az ént, amivé leginkább lenni szeretne, egy széles látókörű nagy tudású bölcs emberré, még olyan áron is, hogy számára érthetetlen könyveket olvasson. Ez a különbözni vágyás végigköveti egész életét, az egyetemen is minden dolgozata, hozzászólása olyan stílusban történik, olyan tartalmakat igyekszik közölni velük, amelyek eddig ismeretlenek voltak.12 Ellenállhatatlan törekvése űzi az új, az eredeti felé. Olyat akar teremteni, ami eddig még nem volt. Irodalom és filozófia egyként jelenik meg előtte, nem tesz különbséget a kettő között. Az irodalom szócsöve kell, hogy legyen a filozófiának, és ez tükröződik is minden írásában. Majdnem minden irodalmi alkotása megfeleltethető egy-egy filozófiai vizsgálódásának illusztrációjaként.

Sartre és irodalma Legszemléletesebben

irodalmi

műveiben

érhetjük

tetten

az

emberekről,

emberiségről, az életről alkotott elképzeléseit, ugyanis itt nem pusztán filozófiai vizsgálódásokat végez, melyet egy viszonylag szűk kör olvas és értelmez, hanem az irodalom színterére kilépve közvetlen hatást próbál gyakorolni a világra és egy nagyobb olvasótábor gondolkodására. Nemes vállalkozás, ami megpróbál kilépni a tudományosság bezártságából, és közvetlenül az emberekhez szól. Ez természetesen azzal a veszéllyel is jár, hogy megragad a két világ határán, és írásai inkább propaganda jellegűek lesznek, filozófiája pedig irodalmi. Ebben a kérdésben is hasonlóság mutatkozik az általam tárgyalt két szerző között, ugyanis Berne is elsődlegesnek tartotta a könnyen érthetőséget, és a laikus ember számára is hozzáférhetővé kívánta tenni a tranzakcióanalízis vívmányait.13 Az UNDOR,14 Sartre egyik legismertebb írása lenyűgöző részletességgel számol be arról a lelkiállapotról, amely nagyjából a szorongásnak felel meg. Egy olyan rezignált állapot ez, amikor minden világi valahogy távol kerül, tőlünk messze. Már nem érez közösséget embertársaival, se a tárgyakkal, sőt a tárgyak azok, amelyek fokozottan

12

FEHÉR 1980 16. p. STEWART 1992 14 SARTRE 1995 13

7

kiváltják belőle az undor érzését. „A tárgyaknak nem volna szabad megérinteniök az embert, hiszen a tárgyak nem élnek. Az ember használja őket, visszateszi őket a helyükre, közöttük él: hasznosak ennyi az egész. De engem megérintenek és ez elviselhetetlen. Félek kapcsolatba kerülni velük, mintha csak eleven állatok volnának.”15 Heideggeri értelemben a szorongás az az állapot, amikor távol kerülünk a célunktól, az egyetemes hívó szavától. Szorongás és idegenségérzés lesz úrrá rajtunk, emberi valónkban ingunk meg. Mikor az akárki-lét már nem kielégítő, és szembesülni kényszerülünk a semmivel. Egyfajta tárgy nélküli félelem.16 Ehhez képest a Sartre-i szorongás, vagy undor állapotában az fojtogatja az embert, hogy éppen ennek az egyetemes hívásnak a hiányára döbben rá. Nincsen egyetemes cél, vagy általános jó, igaz, objektív. Ezek a fogalmak üresek. Végtelen szabadság van és terméketlen szubjektivizmus. Nincsen helyes vagy helytelen út, döntés, bármit megtehet az ember, csak nincs mihez képest megtennie ezeket. Minden azonosan súlyosnak és egyszerre azonosan súlytalannak látszik.17 Ha erre rádöbben az ember, arra is rá kell, hogy döbbenjen, hogy minden, amihez eddig tartotta magát, vagy amit helyesnek fogadott el, csupán egy szokásrendszer, egy emberek közötti hallgatólagos egyezmény, hogy a vérfertőzés rossz, vagy nem gyilkoljuk le egymást, de valójában ezek pont annyira alaptalanok, mint az egymás segítésének jóvá történő kinevezése. Minden tett, cselekedet, gondolat azonos súllyal van jelen a világban, pusztán az emberen és az ő döntésén múlik, hogy melyiket választja inkább, a vérfertőzést vagy a tisztes házasságot. Az ember minden választásával egyetemeset alkot, ő maga lesz az egyetemes. Minden döntésünk az emberiség döntése is egyben.18 A színházban és az életben egyaránt követelmény, hogy a szerepet mindenki pontosan megtanulja, és megfelelőképpen mondja el, továbbá, hogy a

15

SARTRE 1968 19. p. HEIDEGGER 2007 17 SARTRE 1991 34. p. „… [N]agyon kínos, hogy Isten nem létezik, mert vele együtt megszűnik minden lehetőség, hogy érzékfölötti régiókban találjunk értékeket; nem létezhetik a priori jó, minthogy elgondolására nincsen végtelen és tökéletes tudat, nincsen sehol megírva, hogy a jó létezik, hogy becsületesnek kell lenni, hogy nem kell hazudni, mivel olyan síkon mozgunk, ahol semmi sincs, csupán emberek.” 18 SARTRE 2006 16

8

szereplők odafigyeljenek egymás végszavaira, különben nem bontakozhatna ki a cselekmény.19 Nem véletlen tehát, hogy épp a dráma formáját választja Sartre világképének közvetítésére. A színház az életből merít, azt stilizálva, sűrítve adja vissza számunkra. A tranzakcióink legtöbbször ugyanolyan szerkesztettek, mintha egy dráma szövegét olvasnánk fel. A

LEGYEKben

20

az ELECTRA-történetet írja újra Sartre. Egyfajta Istennel való

leszámolás ez a dráma, ahol egészen konkrétan is megjelenik a vérfertőző szerelem ORESZTÉSZ és ELEKTRA között,21 valamint gyilkosság is,22 és mindezek olyan természetességgel vannak ábrázolva, amit kétségbe sem lehet vonni az olvasónak, hiszen ezek valóban természetes dolgok. AIGISZTHOSZ és JUPITER beszélgetésében elevenedik meg leginkább a mű mondanivalója, az ember abszurd szabadsága, elegyedve egyfajta fricskájával mindenféle vallásnak: „Az istenek és a királyok fájdalmas titka: az hogy az emberek szabadok. Én tudom, te tudod, de ők nem tudják.”23 Elrejtőzik tehát az emberek elől önmaguk szabadságának a tudása, elrejtik előlünk az olyan feleslegességek, mint a királyok és a vallások, vagy istenképek. Így ha létezik is valamiféle Isten, az impotens az ember szabadságára nézve. A ZÁRT TÁRGYALÁSban A LÉT ÉS A SEMMI egy másik fejezete kerül bemutatásra, a 24

másik

problematikája. Hiszen az ember önmagát mindig csak valamihez vagy valakihez

képest tudja meghatározni, ezért olyan abszurd az ő szabadsága, hiszen míg ez a kényszer ellenállhatatlanul dolgozik benne, ez lehetetlen, hiszen egyik sem képes, nem tud soha olyan mérvadó lenni, hogy ahhoz képest önmagát az ember érdemben meg tudja határozni. Az ember semmi. E semmi pedig törekszik a lét felé, de mindig semmi marad, nem tud

19

BERNE 1997 53. p. SARTRE 1975a 21 SARTRE 1975a III. felvonás 3. jelenet 22 uo. II. felvonás 6. jelenet 23 SARTRE 1975a 60. p. 24 SARTRE 2006 279-369. p. 20

9

valamivé lenni. Ennek az állapotnak, ennek a paradoxonnak leírása a zárt tárgyalás, és utolsó mondatai közt állítja is: „a pokol – az a Többiek”25 Fontos még beszélni a Freud-i pszichoanalízis hatásáról Sartre egyes műveiben. Leginkább kínálkozik példának az EGY

VEZÉR GYERMEKKORA,

26

amelyben részletes

leírását adja, majdhogynem esettanulmány szinten egy fiatal felnövekvésének, akiben ott dobog a gyerekkori döntés, hogy vezér legyen, mint az apja, miközben az Oedipusz komplexus szétfeszíti minden tettét: imádja az anyját és apját legszívesebben kardélre hányná, ám gyilkos ösztöne mögött mély tisztelet is rejlik, ez a tisztelet sarkallja a vezér-lét megcélozása felé. Ki vagyok én tulajdonképpen?

Pusztaság, amely kilométerekre, tíz

kilométerekre terjed, lapos, repedezett föld, amelyen nincs egyetlen fűszál, amelynek szaga sincs.27 A semmiből valamibe való ellenállhatatlan törekvés kisregénye ez a mű. A fiatalt felnövekvőben egyetlen döntése mozgatja ellenállhatatlanul: Ő vezér akar lenni! Az hogy minek a vezére, vagy miben vezér, tulajdonképpen mindegy is. Így kipróbálja magát több közösségben is, lesz belőle költő, művész, de végül az antiszemitizmusban talál otthonra, ebben ő tud lenni a vezér. Persze ebben a szélsőséges nacionalizmusban is elér egy kritikus pontra, ahol megfordul az egész, mint korábban a költővel a homoszexuális kalandja, azaz egy fordulópont. Ha akkor élvezte volna, valószínűleg költővé lett volna, folytatta volna megkezdett útját; itt viszont nyíltan megalázott egy embert pusztán származása miatt, így a külvilág jóváhagyását kellett várnia. Megkockáztatta, hogy ezzel már átlépett egy határt, ezt nem fogja jóváhagyni a Másik, de amikor mégis megtörténik, elfogadják, hogy ő márpedig van akkora valaki, hogy ezt is megtehesse, elfogadja sorsát, döntése itt forrpontjához ér, elért oda, ahová tartott: „Ez már nem én vagyok – gondolta. Az én tegnap még valami felfújt rovar volt, olyasféle, mint a férroles-i szöcskék. Most viszont olyan tisztának és pontosnak érezte magát Lucien, akár egy óra.”28 Egy ilyen külső körülményből már képes volt meghatározni magát. „Jogaim vannak!” – mondja és feláll a kávéasztaltól. Most már ő valaki, legalábbis ő annak érzi. 25

SARTRE 1975b 133. p. SARTRE 1982a 27 SARTRE 1982a 65. p. 28 SARTRE 1982a 93. p. 26

10

A MÁSIKHOZ FŰZŐ KONKRÉT VISZONYOK29 A LÉT ÉS A SEMMIből ez a fejezet nyújtja a legnyilvánvalóbb kapcsolódási pontokat a játszmákhoz és sorskönyvekhez, melyekkel Berne operál, így ezeket a viszonyokat szükséges részletesebben elemeznem, hogy a dolgozat későbbi részeiben megalapozott összehasonlítását végezhessem a két elméletnek. „A létező, amelyet elemeznünk kell – írja HEIDEGGER –, nem más, mint mi magunk. E létező léte az enyém.” Nem közömbös tehát, hogy ez az emberi valóság én vagyok, hiszen az emberi valóság számára létezni mindig annyit jelent, mint létünket vállalni, vagyis felelősnek lenni érte, nem pedig kívülről elfogadni, mint ahogyan egy kő teszi. És minthogy ”az emberi valóság” lényegénél fogva a saját lehetősége, e létező önmagát „választhatja” a saját létében, megnyerheti, elveszítheti magát. Önmagának ez a „vállalása”, amely az emberi valóságot jellemzi, az emberi valóságnak önmaga általi megértését implikálja, bármily homályos is legyen ez a megértés. „E létező létében önmagát viszonyítja saját létéhez.”30 A pszichológiát Sartre szerint „általánosságban véve, a szituációban lévő ember érdekli.”31 Elképzelése szerint létre kell hozni egy olyan pszichológiát, amely nem akcidensekként, vagy tényekként kezeli az ember érzelmeit, hanem lényegükben ragadja meg azokat, ugyanis ha a lényegét kívánjuk vizsgálni az embernek,32 nem elég a szituációban történő viselkedését, létmódját megfigyelni és leírni. Amikor szituációban lévő emberként vagyunk jelen a világban, az mindig egy másik személy jelenlétében történik. A másik jelenléte pedig megfoszt a szabadságtól, mindjárt valamiként, valamilyenként tekintünk magunkra.33 Véleményem szerint a sorskönyv-elmélettel egy ilyen lényegi megragadását kapjuk mind az embernek, mind annak emócióinak. Nem pusztán szituációban beszél az emberről, hanem átfogóan. Olyan belső jelenségekről, melyek nem pusztán helyzetekben

29

SARTRE 2006 432-490. p. SARTRE 1976b 35. p. 31 SARTRE 1976b 39. p. 32 SARTRE 1976b 27-54. p. 33 SARTRE 2006 432-435. p. 30

11

nyilvánulnak meg, hanem meghatározzák és végigkísérik életünk bizonyos periódusát, egy adott pontig, olykor pedig a teljes életet a halállal bezárólag.34 Sartre részletesebben beszél az ún. kudarc-magatartásokról, először Wallon értelmezésében, amikor is gyermekkorban berögzült ösztönös reakcióink úrrá lesznek rajtunk, szinte akaratunkon kívül. Egy szituációba keveredünk, ahol nem tudjuk, hogy mi lenne az adekvát viselkedési forma, ezért ezeket a megoldásokat vesszük elő.35 Ez erős párhuzamban áll minden szülői programozással és gyermekkori beidegződéssel, melyekről Berne hosszan értekezik.36 Az ilyen programok alkotják később a tranzakcionális kapcsolódások nagy hányadát. Ezek alkotta minták szerint építjük fel kapcsolatainkat, lépünk mindennapos interakciókba embertársainkkal, és alakítjuk ki a másikhoz fűző viszonyunkat. Sartre semmi-elképzelése a világba az önmagáért-léten keresztül érkezik, hiszen a semmi nem létezik, így a léten keresztül kell a világba jönnie. Az önmagáért-lét, az önmagában-lét transzcendenciája, vagyis egy nem-tudatos létezés. Tehát az önmagáért-lét egy olyan tudat, ami a létezés hiányaként fogan. A semmi világba lépésével az önmagáért-lét ki tud lépni a létezésből és megítélhet más létezőket az által, hogy tudja, hogy azok mik nem. Ahogy a semmi egzisztálásba kezd, az a léten keresztül és csak a tudatos léten keresztül történik, amit önmagáért-létként ismerünk.37 A

másikhoz

fűző

konkrét

viszonyok38

Sartre

értelmezésében

a

másik

szabadságának birtoklására irányulnak. Ezek technikák, módszerek, melyeket alkalmazunk mindennapi kapcsolataink során, és célunk a másik szabadságának megragadása, annak a szabadságnak a visszavétele, melyet elbitoroltak tőlünk. Kategóriákat, típusokat sorol fel, melyekbe beilleszkedik minden viselkedésforma.

34

BERNE 1997 SARTRE 1976b 44-47. p. 36 BERNE 1973 és BERNE 1987 és BERNE 1997 37 KING 2011 8. p. „Sartre’s concept of nothingness comes into the world through the Being-for-itself for nothingness doesn’t have being and must come into the world through being. Being-for-itself is the transcendence of Being-in-itself which is a non-conscious being, so Being-for-itself is consciousness conceived as lack of being and by bring nothingness into the world the Being-for-itself can stand out from being and judge other beings by knowing what it is not. The way in which nothingness comes into existence is through being and only conscious being which is known as Being-for-itself.” 38 SARTRE 2006 432-515. p. 35

12

Ilyen típusok felállítása számtalan alkalommal fellelhető az emberi gondolkodás során. Eredendő a törekvés, hogy könnyebben megragadhatóvá tegyük a minket körülvevő világot, és annak legnehezebben megragadható alkotóelemét, az embert. A pszichológia ennek a tudományává lett, ami osztályozza, kategóriákba sorolja az embertípusokat, az érzelmeket, és az emberi psziché legtöbb elemét. Irodalmi művek közül idesorolható James Redfield felosztása, ami hasonló irányultságot feltételez, mint a sartre-i felosztás, persze minden tudományosságot vagy elméleti megalapozottságot nélkülözve. Nála az emberek „energiát” rabolnak egymástól, törekvésük, hogy a másik energiájával töltsék fel a maguk készletének hiányát, és erre négy módszer különíthető el, a szegény én, a zárkózott, a vallató és a megfélemlítő.39 Amelyek sorra tulajdonképpen megfeleltethetők a mazochizmus, a csábítás, és a szadizmus leírásainak. „Az önmagáért-való mint az önmagában-való semmítése valami felé való menekülés formájában temporalizálódik.” Tehát olyan menekülés melynek iránya és célja van. Egyszerre menekül is az önmagában-valótól, és törekszik is felé. Az ember szüntelen törekszik arra, hogy önmagának alapja tudjon lenni. Semmíti az önmagában-valót, fél, retteg tőle, menekül előle, ám ez a menekülés végtelen, hiszen ahogy tőle menekül, egyben felé is halad. A faktikus léttől menekülünk, mert annak nem vagyunk, nem lehetünk alapjai. A test, vagy amit a másik megkonstruál belőlünk, esetleg, de én nem vagyok alapja, így menekülök előle, értelmetlen és végtelen menekülésként. Tehát törekszünk az önmagában-való felé, célunk önmagában-önmagáért-valóvá válni, ám ez tulajdonképpen lehetetlen. Ez a meneküléses törekvés egyben a létezés maga. A törekvés és a menekülés nem különböző magától a cselekvőtől. Én magam vagyok a törekvés. „Az önmagáért-való egyszerre törekvés, és az amire a törekszik … az önmagáért-való a viszony maga.”40 Ezen létmód okán, a másik megjelenése a legbensőmben érint. Amikor már azt gondolnám, érezném, hogy megszabadulok a fakticitásomtól, tényleges létezésemtől, a másik abban a pillanatban visszaránt. Ugyanis az, ahogyan akkor vagyok, akármilyen detotalizált totalitásban is, az az ő számára rögzül. Rögzítetté válik a törekvésem, a menekülésem, én magam. Ez nem az a menekülés, amit én gondolok, vagyis nem az én számomra menekülés, hanem külső, kívülről rögzített, tőlem idegen rögzítése a

39 40

REDFIELD 2005 SARTRE 2006 432-435. p.

13

menekülésemnek. Tehát elidegenedek, mert ez nem én vagyok, ez az, ami a másik számára létezik belőlem, vagyis a menekülésemből.41 Abban a percben, hogy rögzült, tapasztalom és érzékelem, hogy „menekülésemet magát ugyanazzal az önmagában-valósággal ruházza fel, amelytől menekül”.42 Visszafordulok felé, odafordulok, létrehozok egy tranzakciót, vagyis magatartásmódokat alakítok ki, hogy ez a számomra végtelenül kényelmetlen helyzet megszűnjön, vagy átalakuljon. A másik elrabolta az én szabadságom, menekülésemben rögzített, tehetetlenné váltam, gyengévé.43 Kialakul egy viszonyulás kettőnk között, és ezt a viszonyulást nem az adja, hogy én hogyan viszonyulok őhozzá, vagy magamhoz, vagy az adott szituációhoz, hanem azok a magatartásmódok, amelyeket azzal szemben veszek fel, azzal a tőlem idegen, számomra tulajdonképpen ismeretlen tárggyal szemben, ami a másik számára vagyok. Tehát nem őrá felelek, vagy a tettére, hanem arra a dologra, amit ő belőlem létrehozott.44 „… [A] másik néz engem, és mint ilyen birtokában van létem titkának, tudja, mi vagyok, létem mélyebb értelme tehát kívül van rajtam, egy távollétbe zárva.”45 Ebből a kényelmetlenségből pedig könnyedén ki lehet lépni, ha a tárgy-lét megszűnik, vagy legalábbis elviselhetőbbé válik, ha a másik is objektiválódik, vagyis tárggyá lesz. Ez az ember alapvető létmódja. A másik szabadsága, olyan szabadság, amely az individuumon kívül van, és ha valahogy a másik szabadságát birtokába tudná keríteni, akkor az olyan állapot lenne, melynek alapja végre az egyén és nem más, valami kívüle létező entitás.46 „A másik tapasztalása vagyok: ez az eredendő tény.”47 Vagyis ettől sem különböző az ember. Nem létező előbb, akinek képessége vagy tulajdonsága, hogy a másik objektiválására törekszik, hanem a másik tapasztalása. Ez a törekvés én magam vagyok. Vagyis az individuum egyszerre két törekvés: menekülés, és a másik tapasztalása. Ezek a törekvések ellentétben állnak, „egymást kölcsönösen kioltják, vagyis az egyik kudarca a

41

SARTRE 2006 432-435. p. SARTRE 2006 434. p. 43 SARTRE 2006 432-435. p. 44 SARTRE 2006 432-435. p. 45 SARTRE 2006 434. p. 46 SARTRE 2006 432-435. p. 47 SARTRE 2006 434. p. 42

14

másik elfogadását idézi elő. „… [M]indkettő benne is van a másikban és folyamatosan a másik megszűntetésére törekszik; tehát soha nem léphetünk ki a körből.”48 A másik tehát birtokol minket, és maga ez a birtoklás nem más, mint a birtoklás tudata. Amikor felismerjük tárgyiságunkat a másikban, akkor ezzel az aktussal egyben megtapasztaljuk, hogy a másik ezzel a tudattal rendelkezik. Hiába is birtokolná rabszolgaként, vagy bármilyen megalázó körülmények között a másikat, ha nincs tudatában a birtoklásnak, akkor nincs is a birtokában semmi. De ha meg is szűnne a fizikai birtoklás, a valódi birtokbavétel mindaddig fennáll, amíg a másik tudatában jelen van a birtoklás tudata.49 Bonyolítja a helyzetet, hogy az, ahogy a másik számára létezünk, bár az ő konstrukciója, vagyis ő alkotta saját szabadságából, nem felelős érte. Saját magunk vagyunk felelősek érte, nekünk kell gondozni, megváltoztatni, visszaszerezni. Nem akarunk a másik birtokában lenni vagyis, hogy a mi birtoklásunknak tudatában legyen, így mi magunk is megpróbáljuk őt, a szabadságát birtokolni. Ennek első lépéseként „teljesen azonosulok nézett-létemmel, hogy velem szemben fenntartsam a másik nézésre való szabadságát.”50 Ugyanis erre a szabadságra kell hatnom. A szabadságomtól foszt meg, így a szabadságát kell megszereznem. És a szabadságot, mint szabadságot követelem, arra próbálok hatni.51 „A másik ember az én gondolataimmal szemben védtelen. Gondolattámadás.”52 „Amit ő gondol, az ellen én nem tudok védekezni”53 Ennek egyik módja a szeretet. A szeretet módszerével, vagy módján magamhoz kötöm a másikat. A szeretet tehát önző, célja a másik magamhoz láncolása, hiszen szeretettel fordulok felé, és ő is énfelém, ezzel már a szabadságát felajánlotta számomra, sikerrel jártam. Természetesen félre tud siklani, ahogy Proust ELTŰNT

IDŐ NYOMÁBAN-

jában MARCEL és ALBERTINE esetében, ahol teljesen függővé teszi a nőt magától, ám annak szabadságát, vagyis annak tudatát, hogy birtokolja őt nem tudta megérinteni, nem tudott rá hatni.54 Ugyanígy a szeretettel igyekszünk megváltoztatni a másikat, egy egészen más

48

SARTRE 2006 435. p. SARTRE 2006 432-438. p. 50 SARTRE 2006 437. p. 51 SARTRE 2006 432-438. p. 52 HAMVAS 2008 II. köt. 28. p. 53 uo. 32. p. 54 SARTRE 2006 438. p. 49

15

embert csinálni belőle, a magunk képére formálni, szabadságától megfosztani, úgy ahogyan ő is megfosztott minket, ám amikor ez a terv sikerrel jár, és a „szeretett lény automatává változik, a szerető újra egyedül találja magát.”55 Vagyis a szeretet „Egy szabadságot kíván birtokolni, de szabadságként. … Azt akarja, hogy szabadon szeressék, és követeli, hogy ez a szabadság szabadságként már ne legyen szabad.”56 Ambíciója pedig, hogy a szerető, a szeretettet rábírja arra, hogy önként határokat állítson fel a saját szabadsága számára. Tehát korlátok közé helyezze a maga korlátlanságát, és ez a korlát én legyek, vagyis az a tárgy-másik aki a másik számára megjelenik. Ennek a legnagyobb értéke pedig, hogy nem kell tovább rettegni, hogy esetleg ez a tárgy kiesik az irányítás alól. Így elfogadható a tárgy lét, hiszen befolyásol, és a másik szabadságának fölébe helyezkedik. Olyan központ lesz a másik számára, amihez képest szerveződik a világ, és benne mindenki más. Tényleges objektiválódás, vagyis én magam válok objektívvé az ő számára, hozzám képest létezik minden más.57 Eszköze pedig a csábítás és a nyelv. A nyelv már mindig is jelen kell, legyen, hiszen a másik jelenléte feltételezi, a tárggyá válással egy időben. A szavak segítenek a csábításban, vonzó, értékes tárggyá teszem magam a másik számára, hogy szeressen. Kockázatot is vállalunk ilyenkor, hiszen felvállaljuk tárgy-létünket, és ebben a tárgyiságban próbáljuk elsajátítani a másikat. Természetesen bukásra van ítélve, ugyanis szeretni annyit tesz, mint azt akarni, hogy engem szeressenek. Miközben szeretünk, egyre inkább tárggyá leszünk, egyre jobban elveszítjük a létünket. Ráadásul nem csak ketten vagyunk a világon, így a kettőnk szerelme, ami kezdetben objektívnak tűnt, a többiek által relativizálódik, elveszíti középpont-jellegét.58 A mazochizmus a szeretet tulajdonképpeni ellentéte. Míg a szeretetben a másik szabadságot kívánom, azt akarom, hogy a másik transzcendenciáját tegyem magamévá, itt a célom, hogy a másik tegye magáévá az én transzcendenciámat. Ha magáévá teszi, mégiscsak egy szabadság lesz a létem alapja, bár a másik szabadsága. Nem azt várom a másiktól, hogy bennem gyönyörködjön, nem a másikat csábítom, hanem magamat, a másik által transzcendált énemmel. Megalázó helyzeteket teremtek, ahol „akarom és szeretem 55

SARTRE 2006 439. p. SARTRE 2006 439. p. 57 SARTRE 2006 440. p. 58 SARTRE 2006 444-450. p. 56

16

szégyenemet, mint objektivitásom legmélyebb jelét.”59 Természetesen ez is kudarcos magatartásmód, hiszen a transzcendált énem, amire csábítom magam, a másik számára jelenik meg csupán, nekem esélyem sincs megragadni, nem válhatok objektívvé.60 A közömbösség, egy olyan másik felé fordulás, ami egy alapvető rosszhiszeműségen alapul. Sartre vakságnak61 nevezi, ugyanis ilyenkor letagadom, nem veszek tudomást a másik jelenlétéről, a másik másik létéről. Az embereket pusztán funkciójában szemléljük, mintha gépek lennének, amelyeken meghatározott programokat futtatunk le, hogy ellássák számukra elrendelt funkciójukat. Letagadom, nem veszek tudomást a másik hatásáról énrám, miszerint ő rögzít, vagy tárggyá tesz engem. Ilyen illúzióban hosszú éveket, akár egy egész életet is le lehet élni, és ezek az emberek „… anélkül halnak meg, hogy – néhány rövid és szörnyű megvilágosodástól eltekintve – egyáltalán gyanítanák, hogy mi a Másik.”62 A felvázolt viszonyok közül ez tűnik tehát a leghosszabb életűnek, ezt a magatartást bármeddig lehet követni, anélkül, hogy a rosszhiszeműségünknek akár egyszer is annyira tudatára ébrednénk, hogy kénytelenek legyünk elhagyni ezt a módszert.63 A vágy, nem pusztán tudati irányultság a jelen rendszerben, hanem aktus. Nem függ az ember biológiai összetevőitől, tehát nem az erekció jelenti a vágyat, hanem a vágy, mint elemi része az embernek, egy teljes másik felé fordulás, és ennek a fizikai megjelenése az a biológiai folyamat, amit aztán vágyként, vagy szexuális vágyként írunk le. A vágy olyan, mint a zavaros víz, ahol a zavart okozó anyag nem különböző a víztől. „A vágy tehát egy test elsajátításának vágya, amennyiben ez az elsajátítás saját testemet eleven testként tárja fel számomra.”64 Vágyom tehát a másik húsként történő bekebelezésére, de egyben saját testem megismerésére is. Önmagam felé fordulás a másikon keresztül.65 Ennek fontos lépése a simogatás. A simogatás olyan kulcsfogalom, amely mindkét tárgyalt szerzőnél kiemelt fontossággal bír. Sartre-nál a simogatás „a Másik testének elsajátítása”.66 Ez szolgál eszközként a másik hússá történő degradálásához, hogy testként, húsként érek hozzá, ezáltal ő is hússá lesz, így közelebb kerülhetek tulajdonképpen saját 59

SARTRE 2006 451. p. SARTRE 2006 450-453. p. 61 SARTRE 2006 454. p. „Egyfajta másokkal szembeni vakságról van itt tehát szó.” 62 SARTRE 2006 455. p. 63 SARTRE 2006 454-456. p. 64 SARTRE 2006 464. p. 65 SARTRE 2006 456-464. p. 66 SARTRE 2006 464. p. 60

17

hús-létem megragadásához. „A vágy úgy fejeződik ki a simogatásban, ahogy a gondolkodás a nyelvben.”67 Vagyis a simogatás a vágy manifesztálódása, amikor nem pusztán hozzáérünk a másikhoz, hanem saját magunkat igyekszünk őhozzá hajlítani, hozzáigazítani. A tekintet maga is simogatásként képes működni, tehát nem pusztán a cselekvésről van itt szó, hanem valamiféle olyan aktusról, ami szintén a szabadságunk elfedésére szolgál, hússá történő átváltozásunkon keresztül. Emellett birtoklásra is irányul, hiszen a másik szabadságát pusztán fizikai valójára redukálom, és úgy igyekszem azt birtokolni, mint testbe zárt szabadságot.68 Berne értelmezésében a simogatás szintén nem valamiféle tényleges fizikai aktus, hanem szinte bármilyen odaforduló figyelem a másik felé. A simogatás nála a tranzakciók alapegységei. Egy simogatás lehet egy szó, vagy gesztus, kérdés, tekintet, vagy bármi, ami a másik irányában történik.69 Nem kizárólag a testiség, vagy a vágy elemeként írható le, hanem a már amúgy is rögzített lét alapvető megnyilvánulását a másik ember irányában. Nem feltétlenül kellemes, sőt a Sartre-i rendszerbe illesztve kifejezetten valamiféle bosszú árnyalatát is felveszi, hiszen ezzel biztosítjuk figyelmünkről a másik felet, megtartva ezzel őt rögzített létében. És természetesen itt sem, ahogy Sartre-nál sem a másikról szól valójában ez a simogatás. A másik simogatása által valójában önmagamat simogatom. Nem arra vagyok kíváncsi, hogy a másik milyen, vagy hogyan reagál, hanem a másikban önmagamra figyelek, csakis magamra vagyok kíváncsi.70 „A szadizmus a vágy kudarca.”71 A szadizmus célja tulajdonképpen ugyanaz, mint a vágyé, hogy a másik szabadságát testébe vonja, és testként birtokolhassa a másik szabadságát. Ám az eszköz itt nem a test felhívása, valamiféle szexuális izgalom gerjesztése, hanem az erőszak. Megfélemlítéssel és az akaratának megtörésével igyekszik transzcendálni a másikat, mert azt gondolja, hogy ez által majd birtokolhatja. Pedig itt az erőszakot végrehajtó teste pusztán eszköz, nem ő maga az, aki cselekszik. És a játék csak addig érdekes, amíg valóban meg nem törik a másik. Ugyanúgy ahogy a vágy esetében az

67

SARTRE 2006 465. p. SARTRE 2006 456-470. p. 69 BERNE 1997 70 SARTRE 2006 467. p. 71 SARTRE 2006 480. p. 68

18

ejakuláció nem nyújt kielégülést, a megtört másik – bár látszólag ez volt a cél – nem okoz olyan örömöt, mint amit várt a szadista.72 Megjelenik tehát a gyűlölet. Gyűlölet nem pusztán egy személy egy tulajdonsága, vagy egy része iránt, hanem a személy egészére vonatkozóan, sőt minden másikra vonatkozóan. Sokszor gyilkosságba is torkollik az ilyen típusú gyűlölet. Legtöbbször egy jótettet követően jelenik meg, ugyanis ez a „másik olyan cselekedete, ami abba az állapotba hozott, hogy szabadságát elszenvedjem.”73 Sartre drámája, a TEMETETLEN HOLTAK

74

tulajdonképpen egy ilyen szadizmus-gyűlölet fordulatként is értelmezhető.

Háborús körülmények között hadifoglyok egy csoportját kínozzák, vallomásra kényszerítik őket. A szadizmus játszmáját követik, egészen addig, amíg végül megtörnek és vallanak. Ekkor jön tehát a gyűlölet, és a vallató brigád mindegyikőjüket kivégzi.

BAUDELAIRE és FLAUBERT: közelítés a sorskönyvhöz Sartre-nak ezzel a két írásával azért kell foglalkoznom kiemelten, mert ezekben mutatkozik meg a legnyilvánvalóbb hasonlóság a két tudós elmélete között. Sartre leírása az irodalomnak erről a két prominens alakjáról, majdnem sorskönyvi elemzést nyújt. Hasonló a szempontrendszer, amivel dolgozik, és szintén a döntést jelöli meg a személyiség fő alkotóelemeként. Flaubert-ről főként az osztálytudat szempontjából ír, amint ezt a cím is mutatja.75 Ám a javában marxista fejtegetések mögött egy nagyon személyes leírás bontakozik ki Gustave Flaubert életéről. Mindjárt az írás elején párhuzammal találkozunk a LÉT SEMMI markáns

ÉS A

Másik76 elképzeléseivel, kijelenti, hogy Flaubert is szembesülni kényszerül

„a Másik és ő maga, a Másik őbenne, őmaga a Másikban, a bátyja, az ellensége, a testvérellensége77” problémájával.

72

SARTRE 2006 474-486. p. SARTRE 2006 488. p. 74 SARTRE 1975c 75 SARTRE 1976b Flaubert osztálytudata 76 SARTRE 2006 279-369. p. 77 SARTRE 1976b 439. p. 73

19

A burzsoázia sohasem lesz teljesen tárggyá Gustave számára, mivel benne van ő, a megismerő alany; de alannyá sem, … mivel Flaubert mindenáron kívülről akarja látni…78 Annak a problémának a leírása, tulajdonképpen a teljes szöveg, hogy belülről nem válhat senki objektív szemlélőjévé a dolgoknak. Megjelenik ez másoknál is, nagyobb léptékben is, például Lévinasnál, amikor is képtelennek nevezi a filozófiát, annak irreális ambíciója miatt, hiszen az emberi gondolkodást emberi gondolkodással próbálja megérteni. Szerinte mindössze két kiugróbb próbálkozás volt ténylegesen külső nézőpont felvételére, Platón jó ideája és Déscartes tökéletesség ideája.79. Flaubert is meghasonul ezzel a problémával, hiszen ő maga is a burzsoázia tagja, és megpróbálja azt megérteni, definiálni, megfogni. Számos megnevezést is alkalmaz rá, de nem jut el a végső belátásra, hogy mit sem számít mindez, hiszen ő maga is csak burzsoá. Bár megvan az az előnye, hogy „burzsoának született”, de ez önmagában nem elég. Az ember magát választja, magát teszi azzá, ami. Így Flaubert is „minden percben, egész lényével, minden idegszálával burzsoává teszi magát”80 Vannak helyzeti előnyeink vagy hátrányaink a semmiből való kilépésre, valakivé válásra, ám ezek sem adottak, ezekért is meg kell küzdeni, választani, tenni magunkat. Egy további markáns pontja Sartre és Berne gondolati találkozásának, amikor Sartre Flaubert választásáról ír, miszerint egy tizennyolcadik századi költőt, Thomas Chattertont választja például magának, élete főhősének. Lenyűgözi az ifjú zsenije, saját korából való kitekintése, romantikus visszavágyódása egy letűnt korba. Chatterton már tizenöt évesen meghamisította az irodalomtörténetet, kitalált szerzetes költőjével, Thomas Rowley-val, ám a saját zsenije fel is emésztette, tizennyolc évesen öngyilkos lett. 81 Meglel hasonlóságokat Thomas és önmaga között, és ezek alapján, mintegy továbbgondolva önmagát, a lényét önmaga előtt megragadhatóbbá téve, azokat a dolgokat, amelyekben nem egyeznek, vagy nem egyeztek eddig Chatterton figurájával hozzárendeli önmagához,

78

SARTRE 1976b 460. p. LEVINAS 1999 80 SARTRE 1976b 457. p. 81 BABITS 1979 235-236. p. és SZERB 2006 412. p. 79

20

a magáról alkotott képhez. Ő mostantól Művész, aki számára közömbös a proletár nyomora, egyetlen öröme a Szép, a művészeti szép.82 Berne is hosszan részletezi a minták választását, ami sorskönyvi vezérlést bocsáthat az ember számára, valamint a Szülőbe is beépülhet, mint tanult viselkedésminta. Ilyen szereplőket értelemszerűen választhatunk az életből, vagy a szomszéd, az egyik, vagy mindkét szülő, valamelyik rokon, de ugyanilyen könnyedén lehet egy gyerekkori mese vagy film, esetleg mitológiai alak a sorkönyvünk vezéralakja. 83 Flaubert esetében ez az ember Chatterton lesz, hozzá igazítja magát, gondolatait felé hajlítja, életvitelét pedig hozzá méri. Másik hasonló jellegű írása az 1946-ban megjelent BAUDELAIRE.84 Ebben egy életrajzot kaphatunk, megismerhetjük a költő életútját, ám nem pusztán tényszerűen, hanem Sartre olvasatában. Már nem pusztán irodalmi, fiktív történeteken és szereplőkön keresztül igyekszik megvilágítani elméletét, hanem egy valódi emberen, Baudelaire-en. “A tanulmány egzisztenciális pszichoanalízis, amely arra használja fel Baudelaire cikkeit és leveleit, hogy visszatérő elemeket és motívumokat találjon a szerző életében.”85 Felállít egy szűrőt: önmagát, és elméletét az emberről, és ezen átvezeti mindazt, amit Baudelaireről tudni lehet, vagy tőle el lehet olvasni. Ezt a tudásanyagot pedig úgy használja fel, hogy bizonyossá váljon az olvasó számára is, hogy a döntés és felelősség kizárólag az individuumot terheli, méghozzá ebben az okozati sorrendben.86 „Nem olyan élete volt, mint, amit megérdemelt.” Baudelaire élete első ránézésre lenyűgöző illusztrációja ennek a megnyugtató mondásnak. De biztosan nem érdemelte meg ezt az anyát, ezt a folytonos kényelmetlenséget, ezt a családi tanácsot, ezt a kapzsi úrnőt, se ezt a szifiliszt, mind ezek mellett még korai halálát? ... De tényleg ennyire idegen lett volna számára az élet? Végeredményben mégis megérdemelte volna ezt a fajta életet? Feltéve, ha az

82

SARTRE 1976b 453-455. p. BERNE 1997 56. p., 157-158. p., 190. p. és BERNE 1959 84 SARTRE 1963 85 KING 2011 1. p. „The study is an existential psycho-analytic one that uses Baudelaire’s journals and letters to find recurring images and motifs in his life.” 86 SARTRE 1963 83

21

elfogadott nézettel ellenkezőleg vesszük: minden ember olyan életet él, melyet megérdemel.87 Amennyiben azt állítjuk, hogy az embert döntései határozzák meg, akkor valóban megszűnik minden külső körülmény, amire hárítani lehetne a felelősséget, így joggal állíthatjuk, hogy nem csupán felelős az életéért, elsősorban azért ahogyan éli, hanem meg is érdemli, bármilyen rossz körülmények is vegyék körül. Radikális kijelentés ez, hiszen így a társaimmal szembeni felelősség is könnyedén megkérdőjeleződik, ugyanis ha minden ember radikálisan felelős a saját életéért, akkor nekem nem felelősségem a másik életén segíteni. Az én létemnek nem szerves része a másik nyomora, hiszen semmilyen szinten vagy módon nincs részem benne, nincs még csak kollektív felelősség sem a vállamon, hogy az embertársamon segítsek, ugyanis ő, és senki más nem tehet arról, hogy az adott szituációba került. Nem felelősségem a másik segítése, de dönthetek úgy, hogy mégis megteszem ezt. Tehát szabad választásból élünk altruista életet, nem pedig szociális kötelességből. Erről beszél Sartre,

A MÁSIKHOZ FŰZŐ KONKRÉT VISZONYOKban

is, hiszen, az,

ahogyan és amiként én a másik számára megjelenek, szintén csakis az én felelősségem alá tartozik. Bár az ő jelenléte konstruálja, mégsem felelősé érte. Persze más szinten működik ez, mint az ember, aki utcára került, vagy alkoholista lett belőle, de az elv nem különböző. Az, ahogyan ő a társadalom számára megjelenik, vagyis alkoholistaként vagy hajléktalanként, az ő döntésének az eredménye. Az élete során valamikor, egy ponton meghozta azt a döntést, amely ezt a jelenlegi helyzetet megteremtette. Ez az ún. vécu, az átélt vagy a megélt tapasztalat, amely „pszichikai tény és valamilyen dolog felé irányultságot tételez, de csak akkor létezik, ha egyszerű megértés tárgya, anélkül, hogy megnevezhető vagy megismerhető lenne.” Ennek az átéltségnek a gyökere a gyermekkorba nyúlik vissza.88

87

SARTRE 1963 17-18. p. „ De cette maxime consolante, la vie de Baudelaire semble une illustration magnifique. Il ne méritait pas, certes, cette mére, cette gêne perpétuelle, ce conseil de famille, cette maîtresse avaricieuse, ni cette syphilis – et quoi de plus injuste que sa fin prématurée? … Est-il donc si différent de l’existence qu’il a menée? Et s’il avait mérité sa vie? Si, au contraire des idées reçues, les hommes, n’avaient jamais que la vie qu’ils méritent?” 88 KÖPECZI 1976 21. p.

22

Ahogyan például Sartre is kiemeli Baudelaire esetében anyjának újraházasulását, amikor arra kellett rádöbbennie, hogy egyedül van, és csakis egyedül. Ekkor, ez a tapasztalata válik ősbenyomássá, egyfajta „imprintinggé”.89 Az érzés, amit ez a szituáció kiváltott belőle, egész életére hatással volt, kirekesztettsége létállapottá lett, egész életében a kirekesztettséget választotta, úgy szervezte döntéseinek láncolatát, hogy ezt a világtapasztalatát újra és újra igazolhassa. „Baudelaire alapvető attitűdje szerint az ember, aki maga fölé hajlik – a tükörképe fölé hajol, akár csak Narcissus.”90 Kritizálja Baudelaire-t, és Narcissushoz hasonlítja, hiszen ő sem ismeri fel önmagát, azt hiszi a kép, amit a víztükör felszínén lát különböző attól, aki látja. Azt gondolja, a megfigyelés tárgya nem azonos a megfigyelővel. Ez ugyanis alapvetően hibás, hiszen a kettő egy és ugyanaz. Megfigyel egy „objektívet”, valamit, ami nem az ő szubjektuma, és azt gondolja, az létező dolog, pedig az objektív ideája is csupán olyan mentális konstrukció, ami nem különbözik a szubjektumtól, ami létrehozza azt. Az ember az objektív maga.91 Amikor megtapasztaljuk a semmit, az egyedüllétet, az ezzel való szembesülés elfordulásra kényszerít, ennek a felismerésnek az elfedésére. Nem jó, vagy felemelő első pillantásra ez a semmi, ez a végletes egyedüllét, önmagunkra utaltság. Ennek az elfedésnek pedig egy hatékony módja a rosszhiszeműség.92 A rosszhiszeműség hiteti el velünk tulajdonképpeni valaki-voltunkat, ez fedi el lényegében, a valóságot, a világ és önmagunk semmi voltát. Ez a rosszhiszeműség ragadja el Baudelaire-t is, szinte azonnal a felismerést követően. Az életterv készen áll, felismerte, hogy magára van utalva, anyja, bár ilyen gyermeke van, ennek ellenére is újraházasodik, őt cserbenhagyva, elhagyva. Ez szinte azonnal elfedésbe csúszik, kiesik a tudatos működés anyagából, és helyét átveszi egyfajta

89

SZAMOSI 2005 759. p. „… bevált kapcsolatromboló játszmáinkhoz… A bevésődés nagyon mély, imprinting jellegű..” 90 SARTRE 1963 26. p. „L’attitude originelle de Baudelaire est celle d’un homme penché. Penché sur soi, comme Narcisse.” 91 KING 2011 12. p. 92 SARTRE 2006 84-115. p.

23

küldetéstudat.93 Felmenti önmagát a felelősség alól, és áthárítja azt valamiféle felsőbb akaratra, ami őt a költő-lét felé buzdítja, és nem engedi normális életet élni. Ugyanez a működés bármelyik embernél megfigyelhető, hiszen bárkit és bármit képesek vagyunk felelőssé tenni a helyzetért, amibe kerültünk, bármennyire is valószínűtlen is legyen a gyanúsítás. Ennek ügyes technikái a játszmák,94 ahol úgy hozzuk ilyen helyzetbe önmagunkat és embertársunkat, hogy annak tudatos voltát könnyedén letagadhatjuk, hiszen mi pusztán ártatlan mondatokat és kérdéseket tettünk fel, az, hogy a másik mit értett meg belőle már nem a mi problémánk.

Eric Berne és sorskönyvei Eric Berne, eredeti nevén Eric Lennard Bernsteind, Kanadából került az Egyesült Államokba, ahol élete hátralevő részében élt és alkotott. Édesapja orvos, édesanyja író. Apja elhunyt tuberkulózisban, amikor 11 éves volt. Orvosnak tanul, de 1936-tól pszichológiával, és pszichoanalízissel foglalkozik. Már pályája elején megfogalmazódnak benne kétségek a Freud-i pszichoanalízissel kapcsolatban, melyek a háború évei alatt, praktizáló pszichoanalitikusként csak tovább mélyülnek.95 A háború alatt leszerelő katonákat kellett ellenőriznie. Pusztán két egyszerű kérdést kellett feltennie: „Izgatott?” és „Volt már pszichoterapeutánál?”. Pontos célját a kísérletnek nem tudjuk, csak azt, hogy Berne az intuíciót vizsgálta ezek alatt az évek alatt. Több, mint tízezer katonát kérdezett meg, és azzal kísérletezett, hogy intuitíve megmondja előre a kérdezett válaszát. Pontosságát vizsgálta, az eredményeket közölte is.96 Az intuíció kiemelkedő szerepet nyújt elméletében, hiszen a játszmák és a sorskönyvek sem tudatos működések, és legfőképpen nem egyszemélyesek. Ahhoz hogy társat vagy társakat találjon az ember a játszmáihoz vagy hosszabb távon sorskönyvéhez, ezt az intuíciót kell használnia,

erre

hagyatkozik

szinte

mindig

csalhatatlan

érzékkel.

E

nélkül

93

KING 2011 6. p. „Baudelaire first talks of the poet coming into this world by an official order of supreme powers which removes responsibility for his own choice of becoming a poet onto some mythical supreme power which sets him up as a tragic poet condemned to be what he is.” 94 BERNE 1987 95 STEWART 1992 1 – 4. p 96 uo.

24

működésképtelenek lennének mind a játszmák, mind a sorskönyvek, hiszen felesleges elkezdenem a Piroska sorskönyvet97 olyasvalakivel, aki nem szegődik farkasként mellém. Erre vonatkoztatható a kísérletből levont konklúziója, ami már az emberi tudásról is véleményt alkot: Hogy az intuíciót megértsük, szükségesnek tűnik elkerülni azt a hitet, miszerint ahhoz, hogy valamit tudjon az ember, ahhoz szóba kell tudnia önteni azt, amit tud és azt is, ahogy tudja azt. … A kutyák és a méhek is tudnak dolgokat. … Az igazi tudás sokkal inkább azt tudni, hogyan kell cselekedni, nem a szavakat rá.98 Az a fajta tudás sokkal előbbre való tudás, ami interakcióink során vezet, mint a szóban megfogalmazott tudás. A következő években kenyértörésre került sor Berne és a hagyományos pszichoanalízis követői között, jelentkezését 1956-ban a pszichoanalitikus intézmény visszautasította, ami komoly törést jelentett számára. Nekilátott egy új elmélet kidolgozásának, melyből kihagyta az általa hibásnak gondolt részeit a pszichoanalízisnek, és egy teljesen új szótárat állított elmélete szolgálatába. Írásait összegyűjtve, egy teljes könyvet szánva a témának, és tulajdonképpen lefektetve a tranzakcióanalízis alapjait 1961ben kiadta a Tranzakcióanalízis a pszichoterápiában99 címmel.100 Rögtön a bevezetésben az egyik legfontosabb kulcsfogalmát elméletének, az énállapotot (ego state) definiálja; ezek az én-állapotok a kiinduló alapgondolata a teljes eszmei teljesítménynek: Az én-állapot leírható fenomenológiailag az érzelmek egy koherens rendszereként egy adott tárgyhoz való viszonyában, működésében koherens

97

BERNE 1997 60-67. p. Itt a Piroska szerepet játszó nő számára a Farkas a molesztáló nagyapja, és élete során ehhez az élményéhez mérten keres férfiakat, akikkel „megerőszakolósdit” játszhat, de ők természetesen csak „farkaskölykök” maradnak a számára. 98 STEWART 1992 4. p. idézi: Berne 1949: 28 „To understand intuition, it seems necessary to avoid the belief that in order to know something the individual must be able to put into words what he knows and how he knows it. … Dogs know things, and so do bees … True knowledge is to know how to act rather than to know words.” 99 BERNE 1973 100 STEWART 1992 6. p.

25

viselkedési minták készleteként, pragmatikailag egy olyan érzelemrendszer, amely egy kapcsolódó viselkedésminta-készletet motivál.101 „A múlt éppen annyira fenyegető és élénk, mint a jelen.”102 A múlt pontosan ugyanakkora hatóerővel van jelen az életünkben, mint maga a jelen, sőt ezeken az énállapotokon keresztül még sokkal erősebben. Valójában nagyon ritkán vagyunk a jelenben a Berne-i elmélet szerint. Hiszen az én-állapotaink, a Szülő, a Gyermek és a Felnőtt (vö.: Szülő, Felnőtt, Gyermek) vezérel minket. A Gyermek és a Szülő is egy olyan konstans énállapot, ahol erőteljesen újraéljük gyerekkori élményeinket,103 és ahelyett hogy azok tanulságából új döntések felé biztatnánk magunkat, megismételjük ugyanazt a forgatókönyvet, ugyanazt a döntést, amit akkor. Ha gyermekként hisztivel válaszoltam az elnyomásra, később is bekapcsol az élményem bármilyen elnyomással szemben, amennyiben a Felnőtt még nem dolgozta fel az adott élményt, és nem tud más választ adni rá, akkor mindig hisztivel fogok válaszolni. Ehhez szervesen hozzátartozik, hogy akkor műveljük ezt, ha gyerekként elértük célunkat a hisztivel, és ha ma is megfelelő társat találunk hozzá. Ehhez van szükségünk az intuícióra. Az asszociációs képesség is fontos, hiszen nem pontosan ugyanazok a szereplők, a mondatok, de egy kalap alá lehet venni, és úgy lesznek azonosak. Újraélem ugyanazt az én-állapotot, amit korábban, de a jelenben történő események és a múltbeliek nem egyeznek meg egy az egyben, csak mintázatukban és természetükben. A személynek fel kell ismernie a hasonlóságot, és itt lép életbe az intuíció karöltve az asszociációval, amikor összekapcsolja a két dolgot, szinte mindig tudattalanul, és eljárjuk ugyanazt a táncot, amit már régről és jól ismerünk. A SORSKÖNYV,104 már nem csupán elszigetelt tranzakciókról számol be emberek között, hanem az ilyen játszmák hátteréről is részletesebb képet mutat. Magyarázatot ad arra, hogy miért kerül elő újra ugyanaz a játszma egyik-másik embernél. Itt tulajdonképpen képletet kapunk alapvető működési funkciókról és a háttérben húzódó legmélyebb motivációiról a tetteinknek. 101

BERNE 1973: xvii. p. „An ego state may be described phenomenologically as a coherent system of feelings related to a given subject, and operationally as a set of coherent behavior patterns; or pragmatically, as a system of feelings which motivates a related set of behavior.” 102 BERNE 1973: xviii. p. „The past is as imminent and vivid as the present.” 103 BERNE 1987 104 BERNE 1979

26

Elméletében nagyon fontos szerepet kap a szülői jelenlét. Ők, mint egy „mindenható mágikus erejű óriásként”105 jelennek meg, múzsák a sorskönyvünk megírásához, ahogy ők élik az életüket, ahogy ők viszonyulnak hozzánk és másokhoz, az alapvetően meghatározza a mi jövendő életünket. Ez nem újdonság, a pszichoanalízis legtöbb ága ezzel egyetért. Nála különös jelentőséget kapnak még emellett a mítoszok és a mesék.106 Többször előfordul, hogy egy-egy mesehős életét választja sorskönyvnek az ember, erre legtipikusabbnak a Piroska-sorskönyvet említi.107 Természetesen az antik mitológia szereplőit is előszeretettel nevezi meg sorskönyv típusok fő alakjának, például Sziszifusz alakját.108

Szülő, Felnőtt, Gyermek Mind a játszmák, mind a sorskönyvek sarokkövei az ún. én-állapotok: Szülő, Felnőtt és Gyermek. Ezek, így nagy kezdőbetűvel csak részleteiben egyeznek a szülő, gyermek és felnőtt fogalmainkkal. Ebből a három részből áll össze minden ember személyisége a világon, és társas érintkezéseink során ebből a háromból az egyik szólal meg és a legtöbb esetben meg is szólítja a partnerének egyik létállapotát. „A Szülői én-állapot olyan érzelmek, attitűdök és viselkedési minták készlete, amelyek egy szülői figurára emlékeztetnek.”109 A Szülőben tárolódnak mindazok az információk, amelyeket felnövekvésünk során a nevelőinktől vagy szüleinktől tanultunk. Azok a módszerek, szavak, amelyekkel a mi utunkat egyengették teljes értékű módszerré, sikeres és hatékony technikává avanzsál az emberben, minél idősebb lesz annál inkább. Egy idő után, amennyiben valamilyen szinten elégedett önmagával és az életével az ember, annál inkább elfogadja jogos módszernek azokat, amelyek által ő felcseperedett. Kognitív disszonancia is, hiszen ha én, ezekkel a körülményekkel és tapasztalatokkal a zsebemben értékes felnőtté, emberré tudtam válni, akkor ezeknek a módszereknek a követésével én is értékes embereket tudok felnevelni, a világba vezetni. 105

BERNE 1997 56. p. BERNE 1959 107 BERNE 1997 60-67. p. 108 BERNE 1979 243. p. 109 BERNE 1973 66. p. „A Parental ego state is a set of feelings, attitudes and behavior patterns which resemble those of a parental figure.” 106

27

Természetesen könnyen meglehet, hogy nem képes magában felülírni az elavult szülői parancsokat az ember, így azokhoz görcsösen ragaszkodik, még akkor is, ha azoknak értelmével nincsen tisztában, vagy a körülötte élők kárára alkalmazza őket.110 Ez azt is jelenti, hogy a Szülőben felhalmozódó parancssor, tudásanyag gyakorlatilag feltétel nélkül elfogadott. Bármilyen parancs is legyen, ha elég erős, nem kérdez rá, nem gondol bele, hogy miért, vagy, hogy mi az értelme, csak cselekszik és vakon követi őket. Ezzel a legnagyobb probléma az, hogy a Szülő nem csak a tényleges szülőkből építkezik, hanem bármilyen szülő szerepű élményből, személyből. Például a televízió, vagy a szomszéd bácsi, egy idősebb gyerek, mind szolgáltathatnak a Szülő számára információkat, melyekből később a személyiségünknek ez a része felépül. Itt gyökerezik a televízió erőszakra nevelésének problémája, mert a gyermek Szülőjében a készülékben látott képek normává érnek, és „az emberpalánta megtalálja a maga okait, hogy mint a seriff a képernyőn, szétlője a helyiséget; az ő értékrendjében azonos súlyú lehet a marhatolvajlás, a színpadi rablótámadás, és ha azt látja, hogy egy idegen úr hókamókázik Miss Kittyvel.”111 Ezen kívül a Szülő egy olyan létállapot, amely állandóan jelen van, és bármikor felszínre kerülhet vagy megnyilatkozhat. Az egészen egyszerű, nagyon konkrét utasításoktól kezdve, mint például soha ne hagyj a tányérodon maradékot, az életünket meghatározó vezérelvekig hatással van ránk. Ezek az engedélyek és a tiltások. Sorskönyvi értelemben ezek is lehetnek aprók és praktikusak, mint a sapka télen, vagy, hogy megengedik, hogy sokáig kint maradjon este, de nagyobb léptékben is kell beszélnünk róluk. A felcseperedő gyermek szülei viselkedéséből tanulva felállít magának egy rendszert, amelyen belül bizonyos dolgok engedélyezettek, míg mások tiltva vannak. Olyan értelemben is, mint például egy öngyilkos szülő tettével engedélyt ad az öngyilkosságra a gyermeke számára. Vagy egyszerűen, ha a gyermek apja negyvenhárom évesen halt meg, akkor ez engedély számára, hogy negyvenhárom évesen meghaljon.112 A tiltások is hasonlóan nagy léptékben történnek. Könnyen meglehet, hogy a gyermek olyan környezetben nevelkedik, amelyben mindig megszidják, ha örömöt lel valamiben. Ebben az esetben a boldogság, mint olyan tiltva van. Vagyis nincs engedélye boldognak lenni, tehát élete során, a döntésein keresztül 110

HARRIS 1994 42-48. p. HARRIS 1994 48. p. 112 BERNE 1997 213-215. p. 111

28

mindig azt az utat fogja választani, amelytől azt reméli, hogy a legkevesebb boldogsággal jár. Hozzátéve, hogy ezzel kielégíti a szülői példamutatást, ráadásul tetszést remél a szülőjétől. Ezek a parancsok, tiltások és engedélyek vagy rendesen működnek, úgy ahogy szánták őket, vagy pont az ellenkezőjét érik el velük, és bekapcsol az ellensorskönyv. Az ellensorskönyv is ugyanannyira sorskönyv-terhelt működés, mint maga a sorskönyv, pusztán „lefordított lapokkal” játsszák, vagyis a szülői parancssor ellentétét követi életvitelében az ember.113 Ilyenek például a nagyon jó és tisztességes családból származó lázadók, akik igyekeznek minél kevésbé olyan tisztességesen élni, ahogy szüleik szeretnék. „A Gyermek én-állapot olyan érzelmek, attitűdök és viselkedési minták készlete, amelyek az individuum saját gyerekkorának relikviái.”114 Míg a szülő a tanult egységeket raktározza, a gyermek inkább az érzelmi emlékeket tárolja. A Gyermek én-állapot a legkreatívabb,

legösztönösebb,

legeredetibb

én-állapotunk.

Ebben

a

részünkben

raktározódnak el a gyerekkori élményeink nagy része, fő részt azok, ahogyan mi viselkedtünk. A gyermek kicsi a felnőtt nagy, már ez az egyszerű fizikai tény is igazolni látszik a gyermek kisebbségének érzetét, ő maga tehetetlen a világ dolgaira nézve, nem cselekedhet, és nála mindenki mindent jobban tud. Ő nem oké, mindenki más oké.115 A Gyermeké az érzelmek világa. Ő még nem ismeri a szavakat, nem világos számára a kauzalitás fogalma sem, csak az érzéseit éli meg a tudatosság szinte teljes hiányában. Ezek többségében negatív érzelmek, hiszen mire komformizálódik a gyermek, rengetegszer és rengetegen rászólnak, hogy miért is tesz mindig mindent rosszul. De emellett fontos hangsúlyozni, hogy a Gyermekben rejlik az a tiszta öröm és világra csodálkozás is, amit szinte teljes egészében elvesztünk. Nála van az öröme minden szépség és öröm első felfedezésének. Így amikor később elragadják az embert az érzelmei, elsírja magát, vagy felhőtlen örömöt él át, rendszerint a Gyermek én-állapotból teszi mindezt.116 „A Felnőtt én-állapotot autonóm érzelmek, attitűdök és viselkedési minták jellemzik, melyek alkalmazkodnak az aktuális valósághoz.”117 Ez a legnehezebben

113

BERNE 1997 BERNE 1973 69. p. „The Child ego state is a set of feelings, attitudes and behavior patterns which are relics of the individual’s own childhood.” 115 HARRIS 1994 116 HARRIS 1994 48-51. p. 117 BERNE 1973 67. p. „The Adult ego state is characterized by an autonomous set of feelings, attitudes, and behavior patterns which are adapted to the current reality.” 114

29

meghatározható a három kategória közül, Berne javaslata szerint úgy is definiálható, mint azok az én-állapotok, amelyek nem illenek sem a Szülő, sem a Gyermek kategóriájába. 118 A Felnőtt a szintetizáló, racionalizáló részünk. Életünk végéig fejlődik és terjedelmesedik. A Felnőtt megértésre törekszik, harmóniára, egyensúlyra. Rendezett, intelligens, alkalmazkodásra képes, racionális, meggondolt. Képes a világ objektív szemlélésére, kapcsolata a valósággal tapasztalati alapokon nyugszik, nem érzelmi vagy tanult alapokon.119 Nagyjából tíz hónapos korban kezd kialakulni, a mozgás megkezdésével. Ettől fogva három fő forrásból építkezik, a Szülő, a Gyermek, és a körülötte lévő világ megtapasztalásából. Ellenőrzi, és megérti, vagy megpróbálja megérteni a Szülőből és Gyermekből érkező motivációkat, valamint a meglévők mellé újakkal is gyarapodik. Megérti a körülötte lévő dolgok működését és ezek a Felnőtt részévé válnak.120 Abban az esetben, ha a szintézis létrehozása során nem ütközik akadályba, felismerésekre tesz szert, örömmel konstatálja a gyermek, hogy a tűzhely tényleg forró és megéget, nem véletlenül tiltották el tőle. Ám ha a szülői parancs és a valóság között eltérés alakul

ki,

az

komoly

problémákat

eredményezhet,

ezt

hívják

a

felnőtt

„szennyeződésének”.121 Ha elég erős a szülői parancs, feltétel nélkül elfogadja az ember, olyannyira, hogy Felnőttjét is próbálja rákényszeríteni annak elfogadására. Mivel viszont a Felnőtt kapcsolatban áll a valósággal, így választhat, hogy magát változtatja meg, tehát a Szülőjének ellentmond, vagy a világot igyekszik a maga képére formálni. „A kisgyereknek biztonságosabb egy hazugságban hinni, mint a tulajdon szemefüle tanúságtételében.”122 Ez nem pusztán csak a gyerekre igaz. Sartre példája a frigid nővel véleményem szerint ugyanez a jelenség.123 Masszív elképzelései vannak a világról és annak működéséről. A nő pontosan tudja, hogy a dolgoknak hogyan kell működniük, mégis „otthagyja a kezét, de nem úgy látja magát, mint aki otthagyta.”124 A valóság észlelését hajlítja a gondolataiban elképzelt világhoz.

118

BERNE 1973 68. p. BERNE 1973 68. p. 120 HARRIS 1994 51-59. p. 121 HARRIS 1994 51-59. p. 122 HARRIS 1994 59. p. 123 SARTRE 2006 93. p. és BERNE 1987 124-128. p. 124 SARTRE 2006 94. p. 119

30

Az ember minden pillanatban valamelyik én-állapotban van. Ezeknek az állapotoknak kapcsolódásai eredményeként jönnek létre a játszmák. Játszmák, időtöltések, forgatókönyvszerű

szituációk,

ahol

az

emberek

olyan

kapcsolatot

létesítenek

embertársukkal, amelytől valamit várnak, amelynek végkimenetelét már előre tudják mindketten, természetesen nem tudatosan, a rosszhiszeműség áldó kezével a szemükön várják a csodát. Annyi biztos, hogy mindketten nyereség céljával vágnak bele az ilyen interakciókba. Nyereség természetesen nem a szó köznapi értelmében, hiszen akinek célja egy újabb megaláztatás elérése, vagyis sorskönyvének igazolása, annak sorskönyvi nyereség a megszerzett megaláztatás, míg emberileg nem nyer vele, hogy büszkeségében megalázzák. Azt természetesen fontos leszögezni, hogy a három közül egyik én-állapot sem teljesen konzisztens, és valójában egyik sem egyetlen én-állapot, hanem ezek kategóriák. „Például Berne teljes definíciójában a Gyermek nem egyetlen én-állapotra utal. Énállapotok egy egész kategóriáját jelöli.”125 A három együtt, közösen alkot egy teljes rendszert, amely a személyiség teljes képét visszaadja, vagyis a tranzakcióanalízis nézőpontjából nincsen a személyiségnek olyan része, amit ne fedne le a három kategória valamelyike.126 A Tranzakcióanalízis védjegyévé vált ábra, a három kör egymás alatt ezt a három állapotot, a Szülő, a Felnőtt és a Gyermek állapotokat szimbolizálja, ebben a sorrendben, felülről lefelé. Vagyis minden emberi tranzakció leírható egy ilyen rajzzal, ahol háromhárom kör áll egymással szemben, és az egyik oldal egyik „köre” megszólítja a másik oldal másik körét, vagyis egyik személy tranzakciót létesít a másikkal.127 A képletek akkor a legegyszerűbbek és a legtermészetesebbek, amikor a kapcsolódások párhuzamosak, vagyis a Szülő megszólítja a másik Szülőt, és a Szülő reagál a Szülőnek. Vagy ha a Gyermek szólítja a Szülőt, és az viszontreagál a Gyermeknek, Szülőből. A problémák akkor kezdődnek, ha ezek a kapcsolódási vonalak keresztezik egymást.

125

STEWART 1992 26. p. „For example, the word ’Child’ on Berne’s full definition does not refer to ’one ego-state’. It denotes a whole category of ego-states.” 126 BERNE 1987 33. p. 127 BERNE 1997 28-37. p. ábrák: BERNE 1987 34. p., 39-40. p.

31

Ha például a férj pusztán azt az információt kéri, hogy „Hol vannak a mandzsettagombjaim?”, a feleség pedig azt válaszolja, hogy „Miért mindig rajtam keresel mindent?”, akkor keresztezett tranzakció áll elő.128 A férj Felnőttje információt kért a Felnőttől, ám a feleség Szülőként vágott vissza a Gyermek felé. A konfliktusos játszmák többsége ilyen keresztezett tranzakciókból indul.129 Más típusú játszmák kedvelt tranzakciója az ún. „szöget bezáró” és „dupla fenekű” tranzakciók. Ezekben a résztvevők nyílt kommunikációval egy rejtett kívánságot fogalmaznak meg. Látszólag Felnőtt én-állapotból megszólítják a másik fél Felnőttjét, ám tulajdonképpen Gyermekijét célozzák, és tőle várják a választ. A dupla fenekű, vagy kettőzött tranzakciók két szintje pedig párhuzamos. Látszólag a társadalom két felnőtt tagja kommunikál egymással, ám a mélyben a Gyermekek kommunikálnak, vagy éppen a Szülő és a Gyermek.130 Ennek tipikus példája, amikor a fiú megkérdi a lányt, hogy nem kíváncsie a bélyeggyűjteményére, a lány pedig nagyon is kíváncsi rá. Felnőtt kommunikációban a gyűjtemény megtekintéséről van szó, de a két Gyermek közben tudja, hogy a szexről beszélnek. A tranzakciók ilyen fő típusaiból Berne számmal is megadja, hogy egészen pontosan hatezerötszázkilencvenhét tranzakció létezik, majd szellemesen hozzáteszi, hogy ha ezek közül „valakinek nem tetszik, mondjuk ötezer, még mindig tág tere marad a manőverezésre, és semmi szükség nincs arra, hogy sztereotipizálja az életvitelét, hacsak ő maga nem határoz úgy, hogy mégis megteszi.”131 Berne könnyen megfogható, jól érthető fogalmakkal operál. Nem célja, hogy a tudomány valamely elefántcsonttornyában írja könyveit, elmélkedjen magában, hanem tiszta, világos elméletet gyárt, amely könnyen alkalmazható, és pontos leírását adja az adott dolognak. A játszmák és a sorskönyv létrehozásának szükségességét, vagy okát, három fő összetevőben állapítja meg: először is az inger- vagy élményéhség: ha nem stimulálják az ember gerincagyát, az elsorvad. Az ember érintés nélkül, még ha mentális érintésről is beszélünk, elsorvad. A majmoknak sem elégséges egy gép, ami az érintésen

128

BERNE 1997: 30. p. BERNE 1997: 28-37. p. 130 uo. 131 BERNE 1997 34. p. 129

32

kívül minden funkciót ellát. Nem lehet leélni egy egész életet anélkül, hogy ne keresnénk, ne találkoznánk új élményekkel, ingerekkel. Kiküszöbölni sem tudnánk, de értelmetlen is volna, hiszen vágyjuk őket. Ehhez közvetlenül kapcsolódik az elismerés iránti vágy. Nem pusztán csak élményekre és ingerekre vágyunk embertársainktól, de azok elismerését is szomjazzuk. Elsősorban a dicséretet és csodáló odafigyelést, hiszen nagyon sok mindent a szüleink kedvéért teszünk, pusztán a dicséretért, már a legkorábbi életszakaszban. Ezt alkalmazzák pedagógiai módszerként is, pozitív és negatív programozásként. Ha jól, a nevelő vagy pedagógus szerint helyesen cselekedett a gyermek, megdicséri, esetleg jutalmazza is, piros ponttal például, de ha a pedagógus szerint rosszul vagy helytelenül cselekszik, akkor megszidja, vagy fekete pontot ad neki. Berne egy tanítványa beszél az ún. „racket”-ekről,132 amik viszont ennek úgymond ellentétei, ugyanis ilyenkor a tranzakció célja nem az elismerés kiharcolása, hanem pusztán a figyelem megragadása. És a negatív figyelem is figyelem. Konkrétan Bernéről írja, hogy ő is egy ilyen játszmát játszott élete során, mégpedig „Megbánjátok még, hogy belém rúgtatok” jelmondattal.133 Az inger első formája a tényleges érintés és az intimitás. Később, ahogy a gyerek nő úgy alakul át az ingeréhség elismeréséhséggé. Ez a folyamat a szublimáció és a végeredménye a tényleges fizikai simogatásokhoz hasonlító ingerek, amik a gerincagyat hasonló hatékonysággal stimulálják. Később az elismeréséhség mellett megjelenik a struktúraéhség is, ami az idő beosztását jelenti, mivel az emberek nem szeretik azt az időtartamot, amikor semmi sem történik velük. Erre jók a rituálék és az időtöltések. A rituálék általában 4 vagy 8 simogatásos sorozatok. Az időtöltések ennél kicsit bonyolultabbak, mivel adott téma köré csoportosult félig meddig zárt rendszerű rituáléféleségek. Jelentőségük abban rejlik, hogy ezek alatt a szereplők ki tudják választani a többi résztvevő közül a potenciális barátokat és a játszmapartnereket. A tranzakció egy típusa, a művelet, ami abból áll, hogy előre közöljük a másik féllel, hogy miért fordultunk hozzá. Például bátorítást kérünk és kapunk. Ez önmagában még nem játszma, hiszen mindkét fél tisztán játszik. Ezt a helyzetet az teheti játszmává, hogy a kapott segítséget a másik fél a másik ellen fordítja.

132 133

STEWART 1992 STEWART 1992 17. p.

33

A struktúraéhségre példaként Berne egy kísérletet hoz, melyben patkányokat inger nélküli környezetben neveltek, majd később áttették őket egy ingergazdagabb, kevésbé jól strukturált térbe. Itt viszont táplálkozni is csak akkor voltak hajlandóak, ha a magokat sakktábla alakban rakták ki számukra. Vagyis a struktúraéhség ugyanolyan biológiai ösztön, sőt erősebb is, mint maga az élelem iránti vágy.134 Ha időnk nincs beosztva, nincsen pontosan meghatározva, hogy mikor mit kell megtennünk, pánikba esünk, vagy egyszerűen elalszunk, mint FASQUELLE úr.135 Erről az állapotról számol be ROQUENTIN is.136 Mindezek után pedig következnek azok az elemek, ahogyan kielégítjük ezeket az igényeinket. Ennek kulcsfogalmai az időstrukturálás, a rítusok, és annak egységei a simogatások, vagy sztrókok. Időstrukturálás például bármelyik játszma, vagy hosszabb távon maga a sorskönyv is. A rítus pedig egy hosszabb tranzakciósor, melyben a fordulókat simogatásoknak nevezzük. Például egy munkahelyen, ahol egymást annyira nem jól ismerő emberek dolgoznak, két alkalmazott között kialakult egy kétsimogatásos rítus, ami pusztán köszönésből és egy Hogy vagy? kérdésből állt. A gerincagy stimulálása megtörtént, két simogatás létrejött, a rítus lezajlott, mindketten mennek tovább dolgukra. Ám ezeknek a rítusoknak fontos szabályaik vannak, és ezek felrúgása zavart eredményez, ha például más hangsúllyal, vagy esetleg mást mond vagy kérdez az egyik személy, vagy kevesebb esetleg több simogatást hoz be a társalgásba, azzal egy időben meg is szűnteti azt.137

Játszmák és sorskönyvek Ha a Berne-i módszer filozófiai vetületét kívánjuk megragadni, Sartre MÁSIK138 és TEKINTET139 elméletét kell kiindulópontnak választanunk. A másik tekintetében megsemmisülök, az ő szabadsága foglyul ejti az enyémet, ő lát engem valós időben, a 134

BERNE 1997 38. p. SARTRE 1995 14. p. „… amint kiürül a kávéház, kiürül a feje is. … Az üzletvezető lassan öntudatlanságba siklik át: ahogy egyedül marad, elalszik.” 136 SARTRE 1995 14. p. „Én egyedül élek, teljesen egyedül. Senkivel sem beszélek, soha, senkivel; senkinek nem adok, senkitől nem kapok semmit.” 137 BERNE 1997 138 SARTRE 2006 279-369. p. 139 SARTRE 2006 314-369. p. 135

34

számára létezem és többé már nem magam számára.140 Így tehát az én, mint olyan teljesen megszűnik létezni, csakis a másik számára vagyok. És ez így válaszként szolgálhat az énállapotok problematikájára. Berne, Penfield kísérleteire hivatkozik,141 amikor az énállapotokat értelmezni próbálja. E szerint a kísérlet szerint, amikor az agynak bizonyos területeit stimulálják, az alany újraéli teljes valójában egy korábbi emlékét. Egyes résztvevők arról is beszámoltak, hogy hallották a hangokat és maguk előtt látták a teljes jelenetet, átélték érzelmi és fizikai valójában, miközben tudták, hogy egy laborban ülnek éppen.142 Ugyanezen az elven elindulva, az életünk során számtalan alkalommal történik az agy ilyen területeinek stimulálása, de nem laboratóriumi körülmények között, szándékoltan, hanem az élet során, tranzakciók alkalmával idéződnek fel és éljük újra át ezeket a szituációkat.143 Ha például a villamoson megszólja az egyik utas a másikat, hogy túl hangosan hallgatja a zenét, az a felekben bekapcsolja a régi emléket, amikor szüleik vagy mások ugyanígy rájuk ripakodtak, mert zavarta őket a viselkedésük. Tehát a másik tekintetében feloldódott ember, a másik által igyekszik meghatározni önmagát, és erre a játszmákat használja fel. Ha már részt vett korábban hasonló szituációban, akkor később már ahhoz képest igyekszik meghatározni magát, azzal a jelentős különbséggel, hogy most egy másik emberrel szemben kell megtennie ugyanezt. Amíg felnövekvőben vagyunk, tranzakciókba kényszerülünk másokkal, többnyire felnőttekkel, és ezek a tranzakciók én-állapotokként megragadnak bennünk. Tehát a másik megtapasztalása, valamivé tesz minket, hiszen az ilyen tranzakciók emlékekként elraktározódnak, egészében pedig egy megkonstruált én-állapotot eredményeznek, amit majd nevezhetünk például Szülőnek. A semmiből ragadjuk ki magunkat egy kényelmes helyzet kiprovokálásával. De a semmitől való menekülésünk nem eredményez még nagyjából konzisztens személyiséget sem, csupán én-állapotokra szétdarabolt személy-halmazt, amely magába foglalja ezeket az én-állapotokat. Minél idősebbé válik az ember, annál kevésbé gyarapodik ezeknek az állapotoknak a száma. Kigazdálkodjuk, hogy melyek a leghatékonyabbak életcélunk felé, vagyis sorskönyvünk beteljesítéséhez, és már csak ezeket a helyzeteket teremtjük újra, nem

140

SARTRE 2006: 279-369. p. BERNE 1961 142 BERNE 1961 xv-xix. p. 143 uo. 141

35

szűnő ismétlődésben. Az én-állapotok tehát, az emlékezés nem tudatos és tudatos szintjén egyaránt a múltból történő definiálása önmagunknak. Ezáltal persze az élményeink nem teljesen „valósak”, nem az történik meg velünk, ami ténylegesen, hanem egy ilyen korábbi én-állapot megismétlése. Azt is állítja továbbá az elmélet, hogy társas interakcióink, tranzakcióink során csak nagyon ritkán lépünk kapcsolatba ténylegesen a másik személlyel. Ez gyakorlatilag csak a Felnőtt – Felnőtt tranzakciók egy részénél jelenik meg. Ugyanis legtöbbször adott énállapotból történő megnyilvánulásunk felhívás a másik én-állapotának, hogy ő abból reagáljon, lépjen kapcsolatba velünk. Tehát a kommunikáció is forgatókönyv-szerű megismételt, de ismerős.144 A játszmákat megtanuljuk, ellessük, sőt magunk is hozunk létre ilyeneket. Ezeknek a feltérképezése természetesen nem teljes, hiszen számuk felbecsülhetetlen, és leginkább csak azokat tudják felmérni, amelyek veszteségesek, vagyis játszóik szakemberhez fordulnak. A nyertes játszmákról keveset tud a szakirodalom, hiszen bár azok ugyanilyen szisztémára épülnek, a használóik nem szenvednek kárt a használatuktól, így azokat megszüntetni nem áll szándékukban sem nekik sem a tudományos világnak, akik ezzel foglalkoznak.145 Sartre korábban elemzett alapvető viszonyulásai (vö.: A másikhoz fűző konkrét viszonyok) jól mutatják, hogy mennyi technikánk van, és milyen nagy igyekezetet vetünk latba, pusztán azért, hogy ne kelljen szembenéznünk önmagunkkal. Míg ez az elemzés nagyobb léptékben történő áttekintést nyújt, addig a játszmaelemzés a tulajdonképpeni kapcsolódásokat mutatja be. Ezek talán közelebb állnak a mindennapi élethez, könnyebben beazonosíthatóak. A továbbiakban pár játszma bemutatására vállalkozom, beállítva őket a sartre-i felosztásba, aszerint, hogy az adott játszma a szeretet, a mazochizmus, a közömbösség, a vágy, a gyűlölet vagy a szadizmus struktúráját követi-e. Berne játszmái közül ezeknek a viszonyoknak a körkörösségére igazán jó példának a kínálkozik az ún. MEGERŐSZAKOLÓSDI.146 Ebben a kétszemélyes játszmában, az egyik játékos a csábítást felhasználva felékesíti magát a másik szemében, vonzóvá teszi magát, 144

BERNE 1987 BERNE 1987 158. p. 146 BERNE 1987 162. p. 145

36

hogy az megközelítse őt. Természetesen részt vesz a kommunikációban a vágy felkeltése is, hiszen kacér viselkedésével a másik húsára is kíván hatni. Mikor azonban a másik jelét adja vágyának, vagyis kívánságának a másik felé, ő visszautasítja, hiszen „egy szabadságot kíván birtokolni, de szabadságként.”147 Ez a játszma el tud fajulni egészen végletes következményekig. Berne megfogalmazásában a „harmadfokú Megerőszakósdi” már konkrét fizikai kapcsolatot is magában foglal. A csábító ágyba is megy a választottjával, ám ezután nem hajlandó megadni magát, nem akarja még csak szeretetként sem működtetni a kapcsolatot, így a másik szadizmusba csap át, majd gyűlöletbe. „A harmadfokú megerőszakolósdi gonosz játszma, gyilkosságban, öngyilkosságban vagy a bíróságon végződik.”148 A vágy manifesztálódása a HARISNYAJÁTSZMA,149 ami szexuális felhívás a másik felé, aki ha ennek eleget tesz, vagy leleplezi ezt a próbálkozást, a játékos letagadja tettét. A játszmában felszólítja a partnerét arra, hogy szeresse, vágyat gerjeszt benne, de azzal a lemondással is egyben, hogy lehetetlen, amit kér, és ezt valahol ő maga is tudja. Mikor leleplezik esetleg játszmáját, akkor pedig a közömbösségbe menekül. A mazochizmushoz könnyebb a válogatás, hiszen a játszmák nagy része egy negatív világkép vagy önkép visszaigazoltatása a külvilágtól. Ezeknél is, mint tulajdonképpen az összes játszma esetében, kiemelkedően fontos a rosszhiszeműség, ugyanis a játékosok szinte mindig elfedik maguk előtt igazi céljukat, letagadják valódi törekvéseiket, énállapotukat, és ebből a rosszhiszeműségből születik meg a játszma. Ide sorolható például a RÚGJ

BELÉM!,

150

és a SCHLEMIEL.151 A RÚGJ

BELÉM!

olyan játszma, amit úgy játszik az

ember, mintha nem akarná, hogy bántsák, vagy, hogy rossz szituációba keveredjen. Ám végül mindig mégis belerúgnak, mindig vesztesként végzi, egy olyan megalázó helyzetbe keveredik, ahol önmaga tárgy-léte a másik által megkonstruáltatik. Az ilyen játszmát követő emberek visszatérő mondata a „Miért pont én?”. Sorra olyan szituációkat teremtenek maguk körül, amiből nem jöhetnek ki jól, vagy ha mégis, mindent megtesznek azért, hogy ne jöjjenek ki jól. A szerencsejátékosok egy része például jó illusztráció ehhez a játszmához. A SCHLEMIEL nyeresége pedig kifejezetten abból származik, hogy 147

SARTRE 2006 439. p. BERNE 1987 163. p. 149 BERNE 1987 166. p. 150 BERNE 1987 105. p. 151 uo. 145. p. 148

37

megalázott helyzetét legitimizálja a másik. Célja a megbocsátás kiharcolása. Elront valamit, felborít, eltör, vagy egyáltalán olyan szituációt teremt, ahol bocsánatot kérhet, és kielégülése, ha ezt megteszik, vagyis elismerik mazochizmusában. A szadizmus egy jó példája a SAROKBA

SZORÍTÁS

152

megnevezésű játszma. Több

szempontból is érdekes, ugyanis mutatja az alapvető emberi szükségletet a játszmázásra, hiszen a megalázó helyzet – házassági játszma során – éppen az, hogy az egyik fél tudatosan nem hajlandó belemenni a játszmába. Már maga ez a tény, az egyik játékos megalázott helyzetét teremti meg, vagyis egyfajta verbális szadizmus érhető itt tetten, ahol a másik szabadságát ekképpen igyekszik birtokolni a házastárs. Példaként Berne egy olyan párbeszédet hoz, moziba menetel előttről, amikor a férj korábban megkérte feleségét, hogy anyagi terhekkel ne zaklassa, hiszen rosszul állnak. Ám a nő mintegy véletlenül megemlíti, hogy ki kellene festeni a lakást. A férj durván elutasítja, mire a feleség megsértődik. Elindít egy játszmát, aminek célja az ő vigasztalása lenne, de a férj nem megy bele, és kijelenti, hogy inkább egyedül megy el moziba. A nő választhat, hogy megalázottan otthon ücsörög-e míg hazaér a férj, vagy kilép, és mégis elmegy ő is moziba.153 Itt egyszerre jelen van a férj részéről egyfajta közömbösség is, hiszen úgy tesz, mintha a másik nem lenne jelen, nem lenne hatással őrá. Úgy tűnik, hogy a játszmákban a Sartre-i struktúrák nem tisztán vesznek részt, hanem vegyítve, egyszerre több is megjelenik belőlük. Ugyanúgy, ahogy gyakran váltunk Szülő, Felnőtt és Gyermek én-állapotaink között, ezeknek a struktúráknak, a másikhoz fűző viszonyoknak a milyenségét is gyakran váltogatjuk. A játszma tehát: magunkra vont determináció, kényelmesen használható ismerősség, mellyel óvjuk magunkat a változástól és az ismeretlentől. „A játszma rejtett tranzakciók sorozatából áll, ismétlődő jellegű, és jól meghatározott pszichológiai nyereséget nyújt.”154 Az emberi kommunikáció és társas érintkezés legnagyobb százalékában csak ilyeneket használunk. Ezek képesek rendszerré összeállni. Mindenkinek van kedvelt játszmája, amelyet többet használ és olyan is, amelyet soha, vagy egyáltalán nem is ismer. Ezek a kisebb elemek beállnak a sorskönyv nagyobb kategóriájába. Ilyen kiindulásból a sorskönyvet akár egy bonyolult játszmarendszernek is tekinthetnénk, ahol 152

BERNE 1987 116. p. BERNE 1987 116-121. p. 154 BERNE 1997 40. p. 153

38

minden játszma iránya, kimenetele és nyereségei minden egy célt szolgálnak a sorskönyv igazolását, valamint beteljesítését. „… [H]a a játszma egy finom csuklómozdulat, melyben nyolc csontocska vesz részt és még hét másik megmozdul, akkor a sorskönyv egy hegymászó-expedíció, melyben az emberi test mind a 206 csontja iparkodik felfelé a csúcsra.”155 Minden emberi élet komédiája vagy tragédiája az, hogy az egészet egy olyan óvodás lurkó tervezi meg, akinek szinte még fogalma sincs a világról, akinek feje hemzseg a szülők által betáplált zagyvaságoktól. Éppen ez a kis csodagyermek dönti el, mi lesz a sorsa a királynak, a parasztnak, a királynőnek és az utcalánynak. A kis zseni még nem képes megkülönböztetni a tényeket a hiedelmektől, és a mindennapi események összevissza kavarognak a fejében. Azt mondták neki, hogy büntetést kap, ha nemi életet él a házasság előtt, de nem kap büntetést, ha az esküvő után teszi ugyanezt. Úgy hiszi, állandóan napnyugta van, és tíz vagy negyven évébe telik majd rájönnie, hogy ő maga szalad a Nap elől. Ez a kis krampusz, aki még nem tudja mi a különbség a gyomra és a hasikója között, és azt is csak részben döntheti el, hogy mit enne vacsorára – igen, ő az Élet Császára, a későbbi élet, halál ura.156 Tehát a fiatalkori élmények valóban végletesen meghatározóak, ám nem tudattalan a működésük, hanem nagyon is tudatosan határoltuk el őket elménkkel sorsunk alapköveiként. Gyermekként tudatosan és értelmesen döntünk valami felől, hogy az érdemes-e arra, hogy ahhoz mérjük az életünket, vagy afelé irányítsuk lépteinket. „A sorskönyv a kora gyermekkorban, szülői hatások révén kialakított előrehaladó program, amely az élet legfontosabb vonatkozásaiban irányítja a személy viselkedését.”157 Vagyis, Berne feloldása szerint a sorskönyv olyan működési forma, amelyben a „szülőkkel vagy ezek megfelelőivel folytatott tényleges tranzakciók” egy olyan „folyamatosan előremozgó” ütemtervet alakítanak ki, amely előírja a módot egy adott cselekvéssor végrehajtásához. Úgy irányít, hogy az irányelveitől eltérni ne lehessen, ám az általa nem megkötött elemekben szabad döntése legyen az alanynak, viszont ezek a döntések ne

155

BERNE 1997: 473. p. BERNE 1997 157 BERNE 1997 474. p. 156

39

legyenek romboló vagy végzetes hatással magára a projektre. Ez azt is jelenti, hogy a lázadás, vagy, ahogy Berne fogalmaz, a „lapok lefordítása”158 ugyanúgy része a tervnek, nem autonóm működés. És végül „az élet legfontosabb vonatkozásaiban hat”, vagyis „a házasságban, a gyermeknevelésben, a válásban és a halálnemben.”159 Ami nem sorkönyv, annak definíciója pedig éppen a fentiekből következik, minden fogalom ellenkezőjére fordítva meghatározza az autonóm embert: „az élet későbbi szakaszában, szülői hatásoktól mentesen kialakított, nem kötött ütemterv szerinti, visszafordítható viselkedésmód.”160

Sartre és Berne: kísérlet a szintézisre Végletes szubjektivitással állunk szemben, végletes abban az értelemben, hogy minden ember minden pillanatban választja önmagát és egyben az emberiséget is. Ennek terhe van. Mert iszonyatos teher ezzel a gondolattal élni, hiszen nem választhatom magam minden pillanatban, és nem lehet az én döntésem egyetemes döntés. Ennek a felelőssége ijesztő, a döntés felelőssége. Ezért felállítunk általánosan elfogadottnak mondott struktúrákat, viselkedési normákat, erényeket és bűnöket. És aztán ezeket majd vezérelveknek, törvényeknek nevezzük. Így átverést hajtunk végre, önmagunk átverését, hiszen azzal, ha társadalmi struktúrákhoz, a mindenkihez utaljuk az életünket irányító elveinket, így a felelősség is szétterjed a számtalan emberre, akivel osztozom értékeimben és bűneimben. Mert ez feloldozást ad, és felment a cselekvés terhe alól is. Ha senki más sem teszi, én miért tegyem? Ha külső determinációkból állítjuk össze az életünket, akkor nem szükséges magunkra vennünk a döntéseink felelősségét, hiszen ezt úgyis csak apámtól tanultam, ő pedig az övétől, pusztán a körülmények áldozata vagyok. Éppen ezzel ellentétes gondolkodásra tanít, mind az egzisztencializmus, mind a tranzakcióanalízis, hiszen az ember meghatározatlan, és csakis ő határozza meg önmagát. Persze a sorskönyv-analízis 158

BERNE 1997 474. p. BERNE 1997 474-475. p. 160 BERNE 1997: 475. p. 159

40

szerint viselkedési mintáinkat a környezettől tanuljuk, de ezeket mi választjuk magunknak, hiszen könnyedén választhattam volna más irányt is az életemnek, ugyanolyan könnyen, amilyen könnyen éppen ezt választottam. Végtelen szabadságunk tehát annyira megrémít, hogy magunkat korlátozzuk le. Szabadságunk korlátja tehát mi magunk vagyunk. Persze érezzük, hogy ez így nincs rendben, érezzük, hogy a szabadság nem csupán ennyi. Az nem szabadság, ha egy mások által felpakolt svédasztalról válogathatok, bármekkora is legyen az a svédasztal és bármennyi választható termék is legyen rajta, az még mindig korlátozott, pedig az ember alapvetően nem korlátozott semerre és semmilyen szinten. Az a mód, ahogyan korlátozzuk magunkat a játszmák és a sorskönyv. Megpróbálja feltölteni a létezésüknek az okát Berne olyan fogalmakkal, mint időtöltés és struktúraéhség, de véleményem szerint az igazi, a legmélyebb motivációja mégiscsak a szabadságtól és a felelősségtől való félelmünk. Könnyebb a környezet által biztosított panelek mögé elrejtőzni, mint felvállalni bármit is ebből a felelősségből. Gyermekkorunkban felveszünk tehát valamiféle attitűdöt, aminek sikeressége a Szülőben felhalmozott adat milyenségétől függ. És aztán ezt a parancssort – valóban, mintha egy gépen – lefuttatjuk az életünkön. És kiváló paneleket nyújtanak hozzá a játszmák,

nehogy még részleteiben,

a

beszélgetéseinkben

vagy akár

csak

a

köszönéseinkben is autonóm, önálló tettet kelljen végrehajtanunk. Berne szerint három feltétele van az autonómiának: A tudatosság, spontaneitás és intimitás. Tudatosság, abban az értelemben, hogy felismerjük, hogy a külvilágból érkező ingereket mikor észleljük „programozott” módon, vagyis valamilyen fixált én-állapotunk szerint, és képesek legyünk saját magunk szerint viszonyulni hozzá. Például, ha valamelyik szülőm minden mondatával felidegesít, képes legyek belátni, hogy ez csak a Gyermek reakciója, és odafigyeljek, hogy pontosan mit és hogyan mond, és képes legyek őt is személyként nézni, ne csak az apa vagy az anya pozíciójának megtestesítőjeként. Képesek legyünk spontán módon reagálni egy adott szituációra, a rendelkezésemre álló érzelmi

41

készletet spontán módon tudjam működtetni. Az intimitás pedig egyfajta természetes nyíltság és nyitottság, a világ dolgai, mások, és önmagam felé.161 Azt gondolom, ha egy hasonló autonómiát képes elérni az ember, akkor lehetséges volna, hogy önmagának szabadságként legyen az alapja, és valóban ne csak a már rendelkezésére álló, hanem minden ismert vagy ismeretlen lehetőség közül bátran választhasson. Ezeknek a választásoknak nem kell merőben másnak lennie, mint amelyek szerint eddig is éltük az életünk, elég ha csak a káros berögzüléseinkkel számolunk el. Ám autentikus módon, saját magunk szabad döntése és felelősségének a tudatában újra választhatjuk az altruizmust, vagy a tudás iránti vágyat, és nem meghagyni ezeket formula mivoltukban, program minőségükben. A szabad akarat sarkalatos pontja a tárgyalt témakörnek, hiszen nincsen semmi, ami meghatározza az embert, kivéve őt magát. Ennek a félelme is buzdítja az embert arra, hogy minél hamarabb válasszon magának sorskönyvet, viszont azok a kezdeti, legelemibb döntések magukban hordozzák valamiféle szabad, autonomikus döntés látszatát. Hiszen nagyon sokszor szinte ugyanolyan körülmények között felnövő, testvérek vagy ikertestvérek, vagy akár csak hasonló családból érkezettek is egymással teljesen ellentétes életutakat képesek bejárni. A legelső kiválasztás dönti el a fő csapásirányát a döntési mechanizmusnak. Ez a kezdeti, még igazi szabadság és autonómia választ a rengeteg impulzus közül, hogy melyekre fogja fektetni a hangsúlyt, melyek azok, amelyek majd ténylegesen egész életére hatással lesznek. Ám ezeknek a működése vagy mikéntje egy külön dolgozat témáját képezheti. A

sorskönyv-analitikus

az

autonómiát

ajánlja.

Erre

közbevág

az

egzisztencialista: „Igen, de nekem az a problémám, hogy mit kezd az ember az autonómiával, ha már egyszer elérte?” Mire a sorskönyv-analitikus: „Erről én sem tudok többet, mint ön. Én mindössze annyit tudok, hogy némelyek kevésbé szerencsétlenek, mint mások, egyszerűen azért, mert több választási lehetőséget ismernek az életben.”162

161 162

BERNE 1987 235-239. p. BERNE 1997 450. p.

42

Irodalomjegyzék: BABITS MIHÁLY 1979. Az európai irodalom története. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest. BERNE, ERIC 1959. The mythology of dark and fair: Psychiatric use of folklore In.: The Journal of american folklore. 1959. Vol 72 No. 283 pp. 1-13 BERNE, ERIC 1973. Transactional analysis in psychotherapy. Ballantine Books. New York. BERNE, ERIC 1987. Emberi játszmák. Gondolat Kiadó. Budapest. BERNE, ERIC 1997. Sorskönyv. Háttér Könyvkiadó. Budapest. FEHÉR M. ISTVÁN 1980. Jean-Paul Sartre. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. HAMVAS BÉLA 2008. Karnevál. Medio Kiadó. Budapest. HARRIS, THOMAS 1994. Oké vagyok, oké vagy. Édesvíz Kiadó. Budapest. HEIDEGGER, MARTIN 2007. Lét és idő. Osiris Kiadó. Budapest. KING, RICHARD 2011. Jean-Paul Sartre’s Baudelaire. Birmingham City University. URL: http://bcu.academia.edu/RichardKing/Papers/739142/A_Study_of_JeanPaul_Sartres_Baudelaire Utolsó letöltés: 2012. 04. 26. KÖPECZI BÉLA 1976. Jean-Paul Sartre eszmei útja. In.: JEAN-PAUL SARTRE 1976. Módszer, történelem, egyén. Gondolat Kiadó. Budapest. LÉVINAS, EMMANUEL 1999. Teljesség és végtelen: tanulmány a külsőről. Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó. Pécs. REDFIELD, JAMES 2005. Mennyei prófécia. Alexandra Kiadó. Pécs. SARTRE, JEAN-PAUL 1963. Baudelaire. Éditions Gallimard. Paris. SARTRE, JEAN-PAUL 1975a. A legyek. In.: JEAN-PAUL SARTRE 1975. Drámák. I. köt. Európa Könyvkiadó. Budapest. SARTRE, JEAN-PAUL 1975b. Zárt tárgyalás. In.: JEAN-PAUL SARTRE 1975. Drámák. I. köt. Európa Könyvkiadó. Budapest. SARTRE, JEAN-PAUL 1975c. Temetetlen holtak In.: JEAN-PAUL SARTRE 1975. Drámák. I. köt. Európa Könyvkiadó. Budapest. SARTRE, JEAN-PAUL 1976a. Egy emóció-elmélet vázlata. In.: JEAN-PAUL SARTRE 1976. Módszer, történelem, egyén. Gondolat Kiadó. Budapest

43

SARTRE, JEAN-PAUL 1976b. Flaubert osztálytudata. In.: JEAN-PAUL SARTRE 1976. Módszer, történelem, egyén. Gondolat Kiadó. Budapest SARTRE, JEAN-PAUL 1982a. Egy vezér gyermekkora. In.: JEAN-PAUL SARTRE 1982. Egy vezér gyermekkora. Európa Könyvkiadó. Budapest SARTRE, JEAN-PAUL 1982b. A szavak In.: JEAN-PAUL SARTRE 1982. Egy vezér gyermekkora. Európa Könyvkiadó. Budapest SARTRE, JEAN-PAUL 1991. Exisztencializmus. Reprint Kiadó. Budapest SARTRE, JEAN-PAUL 1995. Az undor. Novella Könyvkiadó. Budapest SARTRE, JEAN-PAUL 2006. A lét és a semmi. L’Harmattan Kiadó. Budapest STEWART, IAN 1992. Eric Berne. SAGE Publications. London SZAMOSI JUDIT 2005. És a Felnőttem hol van…? In.: JÁRÓ KATALIN szerk. 2005 Sors mint döntés. II. köt. Helikon Kiadó. Budapest SZERB ANTAL 2006. A világirodalom története. Magvető Kiadó. Budapest

44