Harag és részrehajlás nélkül. Zsido.com, 2016. április 4.

Harag és részrehajlás nélkül – beszélgetés Gellért Ádám nemzetközi
jogásszal
Közzétéve: 2016. április 4. - Hírek

http://zsido.com/harag-es-reszrehajlas-nelkul-beszelgetes-gellert-adam-
nemzetkozi-jogasszal/


Kamenyec-Podolszkij és az 1942-es délvidéki mészárlások eddig feltáratlan
részleteit bemutató könyveken dolgozik az a fiatal nemzetközi jogász, aki
az elmúlt években emberiség elleni bűncselekmények elkövetői ellen indított
perek ügyében vált ismertté. Gellért Ádámmal a Biszku- és Csatáry-perről, a
szakmaiságról és a feltáratlan magyar történelemről beszélgettünk.

Ön következetesen nemzetközi jogászként nyilatkozott olyan történelmi
kérdésekről, amelyek heves vitákat váltottak ki az elmúlt időben. Ez a
titulus az ön függetlenségi védőpajzsa"?

Valóban, céhen kívüli voltam. A védőpajzs, bármilyen szakmából is jöjjön az
ember, a rigorózus szakmaiság. Jelenleg történelemből PhD-zem. Vonzalmam a
történelem iránt régebbre datálódik, 12-13 éves koromtól szenvedélyesen
falom a könyveket, a szakirodalmi munkákat Szerepeltem országos történelmi
versenyeken, nem is rossz eredménnyel. Elsőként komolyabban a holokausztról
olvastam , utána jöttek a nemzetközi atrocitások történetei: örmény
népirtás, holodomor, majd a balkáni háborúk, Ruanda és Sierra Leone. Egy
idő után azonban rádöbbentem arra, hogy a XX. századi magyar történelmében
is vannak döbbenetes esetek. Amikor a felmerült kérdéseimre a szakirodalom
átolvasása közben nem kaptam választ, elkezdtem tovább kutatni, így
 kerültem a levéltárakba. A szabadidőm egy részét azóta is ott töltöm.
2009-óta több mint 100 000 oldalnyi iratot néztem át. A
Tanácsköztársaságtól a Képíró-ügyig sok mindent tanulmányoztam a Fővárosi
Törvényszék vagy a Fővárosi Levéltár iratai között. De kutattam Izraelben,
Németországban, Szlovákiában és Szerbiában is. Mindig is ilyen kutató
ember voltam. Jogászi, jogtörténészi és történészi attitűd – és mindezek
módszertana – kell ahhoz, hogy alapos választ tudjak adni a felmerülő
kérdésekre.

Mennyire lehet egy jobbról-balról beskatulyázó közéletben megőrizni az
objektivitást?

A szakmaiság az egyetlen védőpajzs ezekben az ügyekben mindenki számára.
Különösen, ha mindkét politikai oldalt érzékenyen érintő történelmi
cselekményekkel foglalkozunk: Kamenyec-Podolszkij utána Biszku Béla pere,
majd a Képíró – és a Csatári-ügy. Számomra a harag és részrehajlás
nélküliség mentalitása az iránytű. Az mindenképp segít, hogy több
nézőpontból is rálátok egy-egy ügyre. Ez eddig be is jött. Azt a taktikát
követtem, hogy baloldali újságoknak jobboldali, a jobboldali újságoknak
baloldali témákat kínáltam fel.

Tehát, mindez tudatos stratégia?

Igen, ez tudatos, egyfajta brand-építés" amit nagyban motivál az
ismeretátadó szándék is. Ha valaki kinyitja a Narancsot vagy a Magyar
Nemzetet, olyan témával találkozzon, amivel általában nem szokott.
Szerintem óriási problémája nem csak a magyar közéletnek, de a magyar
tudományos életnek is, hogy az ellentétes nézeteket valló felek legtöbbször
ignorálják egymást.

Úgy tudni, hogy a Lex Biszkuként ismert törvénytervezetet ön fogalmazta meg
Gulyás Gergelynek. Amikor megtudta, hogy ugyanez a képviselő beszédet
készül mondani Donáth György szobrának avatóján, nem gondolt arra, hogy
szól neki?

A Biszku-ügyben én indítottam el a nemzetközi jogi alapon álló
bűntetőeljárást. Ami most már hat éve zajlik, sok eredmény nélkül. A Lex
Biszkut nem Gulyásnak fogalmaztam, a törvénytervezetet elküldtem az összes
parlamenti frakcióvezetőnek, miután a legfőbb ügyészség elutasította a
kérelmemet. Ezt karolta fel a Fidesz. A törvény, aminek a fele valóban az
én munkám átvételével készült, egy nemzetközi jogi kötelezettséget tett az
írott magyar jog részévé. Jogi szempontból tehát nem mondott ki semmi újat.
 Egyszerűen azt akartam, hogy legyen nyomás a jogalkalmazón, hogy el kell
járni ebben az ügyben. Addig ez a bűncselekmény típus, az emberiesség
elleni bűncselekmény, nem volt kodifikálva a magyar jogban. A
jogalkalmazónak ezt a nemzetközileg elismert tényállást már 1971 óta
alkalmaznia lehetett volna , de nem tette meg mind a mai napig. Sőt, olyan
szerv sincs, mint amilyen Lengyelországban. Ott 1939-ig visszamenőleg
vizsgálják jogi és történelmi szempontból az ilyen ügyeket. Vannak
szervezeteink, mint a Veritas Intézet, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága vagy
mások, de a szisztematikus feldolgozása ezeknek az ügyeknek továbbra is
várat magára. A Képíró-, a Csatári- vagy a Biszku-ügyben magánszemélyek
voltak a kezdeményezők. Ez sokat elmond a közállapotainkról.

Ami Gulyás Gergelyt illeti: nem ez volt az első ilyen típusi eseménye. Nem
gondolom, hogy nekem ezt minősítenem kellene, mint ahogy az sem az én
feladatom, hogy politikusokat emlékeztessek jogi, történelmi és erkölcsi
kérdésekre. Azt azonban merem állítani: a XX. század egyik tanulsága, hogy
a politikának ezekbe a kérdésekbe mérsékelten kellene beleszólnia. Ilyen
ügyekben először szakembereknek (történészek, jogászok) kellene vitázniuk.
Legyenek cikkek, könyvek, és ha bármilyen konszenzus kialakul, akkor legyen
szobor vagy megemlékezés. Sőt, nem biztos, hogy mindenben teljes
egyetértésnek kell lenni, de vita, átbeszélés mindenképp legyen. Nálunk
azonban legtöbbször minden fordítva zajlik: a politika terjeszti elő vagy
támogatja az ötletet. Nem gondolom, hogy a politikának ki kellene szállni
ezekből az ügyekből, de lehetne kicsit visszafogottabb. A politika úgy
általában jobb lenne, ha a második sorból figyelné az ilyen közéleti
vitákat.

Boross Péter szerint Donáth makulátlan ember volt. Mit üzen ma az, hogy egy
volt miniszterelnök ilyeneket mond?

Nem szeretnék senkit minősíteni, de ez egy felettébb szerencsétlen mondat.
Történelmileg nem igaz, amit állít.

A Tett és Védelem Alapítvány pár hete javaslattal állt elő: szoboravatási
útmutatót állítana össze annak érdekében, hogy a hasonló botrányokat el
lehessen kerülni. Mennyire lehet eredményes ez a konszenzuskereső
kezdeményezés?

Nem hiszek semmilyen központi bizottságban vagy tanácsadó testületben.
Mindegyik szakágnak lehet szerepe abban, hogy a szoborállítókat orientálja
és a legalapvetőbb tényeket leszögezze. De ehhez nem kell MTA, vagy más
bizottság. A különböző utcanevek átnevezésével kapcsolatban az MTA-nak van
egy közel 300 (!) oldalas javaslata. A XX. század az utcák és közterületek
átnevezésének százada, ami a mi generációnk számára igen csak
megmosolyogtató.

Sokat lehet hallani arról, hogy rengeteg mindenhez nem lehet hozzáférni,
mert titkosítottak fontos iratokat.

Ez nem így van. Az 1945 előtti iratok teljes mértékben kutathatók a
fővárosi vagy vidéki levéltárakban. Az egy másik kérdés, hogy az iratok
nagy része megsemmisült a háborúban, vagy esetleg később leselejtezték.
Ahogy az is, hogy sok 1945 után keletkezett iratot 1989-90-ben
megsemmisítettek. Kell egy kutatói engedély, s lehet menni levéltárazni.
Nagyon sok minden vár még feltárásra. A Tanácsköztársaságról az utolsó
monográfia a 70-es években készült el, a magyar holokauszt monografikus
feldolgozását Braham professzor az 1980-as évek közepén alkotta meg, azóta
senki nem követte. A délvidéki razziáról 60 éve készült el az utolsó nagy
munka. Nincs Horthy-monográfiánk sem! Továbbá a népbíróságok működéséről
sincs összefoglaló mű. Az igazságtétel negyedévszázados története is
érdekes téma – meg lehetne vizsgálni, hogy miként is zajlott nálunk ez a
folyamat. Milyen háttéralkuk voltak? Valakinek be kellene vetni magát az
irattárakba, levéltárakba, mélyinterjúkat kéne készíteni a még élő
szereplőkkel. A legtöbbször az a probléma, hogy a magyar ember szinte
minden szektorban – egészségügy, oktatás, közigazgatás – hasonló panelek
között mozog. Szembesül azzal, hogy a rendszer avítt, és lehetne bizony
jobban is működtetni, de nem tudnak, vagy nem akarnak tenni ellene, mert
egyszerűen oda vannak kötve financiálisan a rendszerhez. Ez nem XX. századi
magyar sajátosság. Ha Széchenyi nemzetközi összehasonlításait olvasnánk,
egy kis stilisztikai manikűr mellett csak a neveket és esetleg a
helyszíneket kellene kicserélni, az állítások és a problémák nagyon is
hasonlóak.

Mit gondol, sok Donáth- vagy Hóman-ügy lehet-e még a padláson?

Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen esetek. Minden emberi közösség
keresi a maga héroszait. Az 1947-1989 a változó mélységű politikai
represszió időszaka volt. A szabad véleménynyilvánítás tabu volt. Egy ilyen
vákuumban, kiszolgáltatottságban éltek egész közösségek. Érthető, hogy a
rendszerváltozással kezdődően folyamatosan megpróbálta ki-ki megkeresni a
maga példaképét, akivel azonosítani tudja önmagát. Nem véletlen, hogy a
szoboravatásokat nem fiatalok kezdeményezik, mert nekik nincsen semmilyen
viszonyítási pontjuk. Időnként a sumérekről vagy Montecuccoliról többet
tudnak, mint Kun Béláról vagy a fehérterrorról. Ami nonszensz. A negyedikes
gimnazisták legtöbbje a felvételire készül, a XX. századi magyar
történelmen csak átfut.

Ebben a rehabilitálós hangulatban ön szerint előjöhet Bárdossy
felmentésének szándéka is?

Ez már sokszor felmerült, s nem lennék meglepve, ha valaki már dolgozna
ezen.

Lehet majd újra borzolni a kedélyeket?

Ezek az események értelmezhetőek pozitívan is, mert legalább vitahelyzetek
alakulhatnak ki. Beszélünk a múltunkról. Minden ilyen történetnek van tehát
jó oldala is: megindulhat egy diskurzus a perről, a jogi környezetről, a
személyről. Hogy miként beszélünk róla, az más kérdés. Az azonban tény: egy
következetes párbeszédből jó és hasznos dolgok is kisülhetnek.

Mi az ön személyes ambíciója? Mi motiválta a munkájában?

A munka a szenvedélyem, a kutatás a hobbim is. Az a legfontosabb számomra,
hogy minél többet feldolgozzak a feltáratlan múltból, és minél közérthetőbb
formában tudjam bemutatni. Ebben az évben megjelenik a könyvem a délvidéki
mészárlásról, s remélem hamarosan követi a következő, a kamenyec-
podolszkiji események teljes krónikája is.

Wallenstein Róbert

 NÉVJEGY

GELLÉRT ÁDÁM Nemzetközi büntetőjogász, történész kutató, jelenleg az 1941-
es deportálásokat és az 1942. januári délvidéki razziasorozatot
rekonstruáló könyveken dolgozik. Neve a Lex Biszkuként megismert
törvénytervezettel vált országosan ismerté. Jelenleg PhD hallgatóként az
1944-es deportálások döntéshozatali mechanizmusát kutatja.

PEREK

A Biszku-per: Biszku Béla az 1950-es évektől az állampárt vezetéséhez
tartozott, évtizedekig gyakorlatilag Kádár jobb keze volt. 1956 után
belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes. Több mint öt éve zajló perét
Gellért Ádám indította el, magánfeljelentésként. A vádirat szerint Biszku
Béla a forradalom leverése után részt vett a karhatalom megszervezésében és
irányításában, amelynek egyik következménye volt az a sortűz, amelyben több
tucatnyian haltak meg Budapesten és Salgótarjánban. Perének különlegessége,
hogy 1990 után állampárti vezetőt még nem vontak felelősségre a magyar
hatóságok, ez volt az első per, amelyben erre kísérletet tettek.

A Képíró- és a Csatáry-ügy: Képíró Sándor és Csatáry László neve a Simon
Wiesenthal Központ náci-vadász" akciói után vált ismerté a magyar
közéletben. Mindkettőjük ellen háborús bűnök miatt tettek feljelentést 2011-
ben Budapesten. Képíró csendőr századosként részt vett az 1942-es újvidéki
mészárlásokban, ahol több mint 3000 – főleg zsidó és szerb – embert
gyilkoltak meg magyar katonák. Csatáry annak a kassai gettónak volt a
parancsnoka, ahonnan több mint 10 000 embert deportáltak. 1945 után mindkét
férfi elmenekült Európából, Kanada és Argentína után azonban a
rendszerváltást követően visszatelepültek Magyarországra. Képírót – 97 éves
korában bekövetkezett – halála előtt pár hónappal bizonyítékok hiányában
felmentette a Fővárosi Bíróság. Csatáryt a pere során házi őrizetre
kötelezték, itt hunyt el, jogerős ítélet hiányában, 98 évesen.